Hajnalok hajnalán kelek. Fáradtan, halálra várva. Még sosem gondoltam bele, hogy milyen érzés lehet halottnak lenni, de ha el kéne képzelnem, ilyennek képzelném. Semmit sem érzek, csak a magányt. Bármerre nézek, csak a sötétséggel találom szembe magam.
- Miért érzem egyedül magam?! Nem is vagyok egyedül! - fakadok ki hangosan. Sóhajtok és a telefonomat kezdem keresni, hogy megnézzem mennyi az idő.
- Ha tudod, hogy nem vagy egyedül, akkor fogd be és hagyj aludni. - a szívem kihagy egy lüktetést, a szemem kitágul és a hang irányába fordítom a fejem. Az agyam már felfogta, hogy Louissal vagyok egy szobában és ő válaszolt, de még így sem sikerült lenyugodnom. Hogy tudtam nyugton aludni, mikor Louis is itt van a szobában? Érdekes, hogy nem keltem fel, mikor bejött és ő sem használta ki a lehetőséget, hogy valami abszurd módon felkeltsen. Kezd megjavulni, igaz? Szerintem meg tudom őt javítani. Wow... Ez úgy hangzott, mintha valami eltörött játékként tekintenék rá, pedig ez egyáltalán nem így van. Fontos nekem, hogy jól legyen és megtalálja a boldogságot valakivel, akit szeret. Hmm, egészen lenyugodtam. És az a szörnyű érzés is elhalványult valamelyest, szóval valamennyivel jobban érzem magam.
- Köszönöm Louis. - suttogom, majd betakarom magam és mosolyogva alszom el újra.
Másodjára a telefonom ébreszt. Lelki állapotomhoz képest kipihenten és boldogan keltem. Magam is meglepődök, hogy a belső problémáimon mennyit segít egy kis alvás. Lefürdök és viszonylag hamar elkészülök. Kimegyek a konyhába reggelizni - egy kis életmód váltás nem árt - és találkozom anyuval, aki épp piritóst készít.
- Szia anyu! - köszönök.
- Kicsim. Beszélnünk kell.
- Miről?
- Mi van a kis barátoddal? - érdeklődik.
- Ne beszélj úgy velem, mintha egy gyerek lennék!
- De hát az vagy! Hol voltál hétfő este? Halljam! Nem voltam világos a szobafogságoddal kapcsolatban?!
- Nem kezelhetsz örökké gyerekként.
- Nem kezellek gyerekként! Sőt! Túl sok mindent engedek meg neked! Új házat akartam, hogy a kis barátoddal külön szobátok legyen, de ahogy látom elment. Jót akartam neked, de ha nem tudsz jól viselkedni, akkor szigorítanom kell! A barátod elment? Nem jöhet vissza! Értve vagyok?
- Nem mintha annyira vissza akart volna jönni...
- Maradj csendben! Az ágyad lecseréljük egyszemélyesre, hogy jobban elférjetek Louissal és itt maradunk! Te pedig kézségesen osztozni fogsz Louissal mindenen!
- Mi van anyu, megjött? Terhes vagy? Vagy valami gáz van Willel? Ne rajtam töltsd már le a felgyülemlett feszültséget!
- Csak még egy egyest kapj és Louissal fogom felügyeltetni, hogy haza gyere egyből a suliból és itthon tanulj! Jó iskolát drágaságom.
- Chh... - sziszegem és ott hagyva a kajám, felkapom a táskám és elindulok a suliba.
Mi a fene ütött belé? Nem tesz jót neki ez a kapcsolat Willel. Napról napra megváltozik. De ezentúl mindig össze kell kaparnom legalább egy kettest, különben a pokol vár rám Louis képében.
Az osztálytermünkben - még mielőtt lepakolnék - megtámadom Nathanielt.
- Nathaniel! - megfogom a két vállát - Kérlek! Kérlek segíts nekem! - könyörgöm.
- Mégis miben?
- Korrepetálj engem! - kérem.
- Miből?
- Hát... Mindenből?
- Tessék? - hökken meg.
- Tudom, hogy furcsán hangzik, de te vagy az utolsó esélyem! Ha akár egy egyest is kapok, a poklok poklát fogom átélni! Kérlek szépen Nath! Hisz tudod, hogy csak te vagy rá képes!
- Nem is tudom. Mást nem tudsz megkérni?
- De te vagy a legjobb...
- Rendben. - törődik bele - Mikor kezdjük?
- Ma neked jó? - kérdem.
- Jó. Akkor suli után hozzátok megyünk.
- Rendben. Köszi, Nath! - kitárom a karomat, hogy megöleljem, de meg mielőtt ez megtörténik, eltol magától. - Ez is a mazochista hajlamaid egyik velejárója? Nem engeded, hogy megöleljelek, aztán kínzod magad?
- Nem azért mondtam el neked, hogy poénkodj vele. - feleli kimérten.
- Bocsi! Akkor suli után, jó?
- Suli után. - egyezik bele.
Visszaülök a helyemre és figyelek a kezdődő órán.
A 45 perc elteltével eljön a szünet. Valamit tennem kéne. Annyira akarok csinálni valamit. Ezt a helyzetet egyszerűen nem lehet így bírni! De bármennyire is szeretném innen már nincs kiút. Lysander bizalmát elvesztettem. Sőt, vele kapcsolatban még a saját biztosságomat is elvesztettem. Soha nem lennék képes megcsalni. Soha még csak át sem futott az agyamon, hogy bárki másra szükségem van rajta kívül. Mégis... Ezek után nem lennék képes a szemébe nézni. Bocsánatot szeretnék tőle kérni. De mi okból kérjek bocsánatot? Szakítottunk. Semmi olyat nem tettem ami közvetlenül ártott volna neki. Ezzel a Lysanderes ügy ugyanúgy lezáratlan maradt. Vagy épp ez a lezárása? Felejtsük el egymást és kész? Ezekután úgy se tudnánk ugyanúgy viselkedni egymással. És valahogy már nem érzem azt a tüzet... A vágyat a kapcsolatunkban. A volt kapcsolatunkban. Akkor a másik probléma Castiel. Lehetséges lenne, hogy még mindig szeretem? Nem... Sokkal valószínűbb, hogy újra beleszerettem. De hogyan? És mégis mikor?! Mondjuk teljesen lényegtelen. Anno, a Deborah-s ügy miatt komolyan csalódtam benne. Mi ketten már egyszer próbálkoztunk együtt. Nem ment a dolog. Akkor mi lenne a biztosíték arra, hogy ha megpróbáljuk mégegyszer, jól sülne el? Hiába van meg köztünk a szenvedély, ha nincs bizalom egymás felé. El tudnánk beszélgetni, sőt meg talán egy ideig működne is ez a felszínes kapcsolat, de csak kiábrándulnánk egymásból és elvesztegetnénk egymás idejét.
Az, hogy ezt ilyen hideg fejjel át tudtam gondolni, valószínűleg azt jelenti, hogy perpillanat egyikőjüket sem szeretem igazán. Igen nyomasztó érzés ezt így magamban tisztázni. De van még itt rengeteg potenciális jelölt.
Nath, az én drága mazochistám. Egyáltalán nem az esetem. Persze, helyes meg minden, de belsőre nem az a típus aki bánni tud velem.
Ken, aki Franciskával jár? Édes bosszú lenne amiatt, mert az a ribi kiszívta Lys nyakát. Kentin drágát nem is lenne olyan nehéz befűzni. Viszont egyáltalán nem érdekel, mint férfi. Ez ellen pedig nincs mit tenni.
Lényegében undorodok ettől a gondolatmenettől amit lefuttattam itt magamban. Alexy és Armin legalább jó barátaim. Ahogy Idori és Ros is. De egyikük sem jár velem egy osztályba. Sőt, Ros még csak nem is ebbe a suliba jár. Valahogy, mintha még mindig idegen lennék itt, a Sweet Amoris Gimnáziumban.
Lehet mégsem ártana az a költözés.
Úristen. Ahogy ez a gondolat az eszembe jut, azonnal irtózkodom tőle. Ez az én helyem! Bár semmilyen mélyebb kapcsolat nem köt ide. Ilyen szintű ismerőskört bárhol találni. Szóval ők mind, ők nem jelentenek nekem semmit?
Dehogyisnem jelentenek! Viszont tényleg a költözés lenne a legreálisabb megoldás. Mit is mondott anyu miért nem költözünk? Mert már nincs rá szükség, hiszen nem vagyunk annyian, hogy nagyobb ház kelljen. Mert Lysander már elköltözött, igaz? Szóval emiatt... Ő tudta, hogy szeretem ezt a helyet és nem akarta, hogy miatta menjünk el. Pedig ez nem az ő hibája. Ez csak és kizárólagosan Louis hibája! Gyilkos szándékkal méregetem az előttem ülő tarkóját, de a csengő lenyugtat. Újra az órákra összpontosítok és az utolsó órai kicsengőig minden szünetben pro és kontra érveket vetek össze magamban a maradást és a költözést illetően. Végül tudatosul bennem, hogy csak a szívem tart vissza. El kell mennem igaz? Mindenkinek így lesz a legjobb.
Nem igaz.
Önző vagyok. Nekem lesz így a legjobb. De a többiek is el fogják tudni viselni. Ebben biztos vagyok. Én pedig megszabadulok a mindennapos rettegéstől, amit az váltott ki, hogy bármikor összefuthatok valamelyik exemmel az iskola folyosóin, vagy udvarán. Nincs értelme késlekedni. Ma felhozom anyunak a költözés gondolatát. Mindenképp rá fogom beszélni!
De először Nathaniellel tanulni fogunk. Mikor is tanultunk együtt utoljára? Ha jól emlékszem, akkor még Castiellel voltam együtt. Mennyi minden változott azóta. Felállok a padból és Nathaniellel egyszerre érünk az ajtóhoz. Előlreenged - ch, milyen udvarias - és elindulunk hazafelé. Az udvaron látom, hogy Castiel és Lysander is épp hazafelé indulnak. Ösztönösen lelassítok. Nem akarom, hogy észrevegyenek. Még ha a suliból ki is érünk, egy darabig egy felé visz az út. Nathaniel észreveszi, hogy lassítok és szinte azonnal az okát is.
- Miért nem akarsz velük találkozni? - kérdezi Nath.
- Szakítottunk Lysanderrel.
- Nem akarod vele megbeszélni a dolgot?
- Nem. Egyetlen egyszer sem nyílt meg felém. Akkor én miért tegyem ezt? Emlékszel az osztálykirándulásra? Ott Castiel azt mondta, hogy ne kötözködjek Lysanderrel, mert nem lesz jó vége. Én azóta is csak a csendes oldalát láttam. Egyszerűen csak nem ismertük egymást. Igaz? - fejezem be, már könnyes szemmel. Vannak szavak, amiket ha kimondunk jobban fájnak egy késszúrásnál. Olyan, mintha kimondás után igazabbak lennének.
- Talán te nem voltál elég figyelmes. - mondja, mikor kifordulunk a suliból. Reagálnék a nyers kifejezésére, ha nem hökkennék meg jobban azon, hogy tőlem kb. 10 méterre cigiznek Castielék. Mind a ketten. Kiakadok és megindulok, hogy leállítsam Lysandert, de Nathaniel karon ragad.
- Mi van? - förmedek rá.
- Nem éri meg.
- Mi?! Az, hogy meg akarom óvni az egészségét?!
- Ő választotta ezt. Úgy sem érsz el vele semmit, csak megalázod magad.
- Szóval te valamiről eldöntöd, hogy sikerülni fog-e és ha úgy látod, hogy nem, akkor nem is próbálkozol?
- Ha oda mész, én elmegyek.
- Én nem adhatom fel ilyen könnyen. Szia Nathaniel. - mondom és folytatom az utam Lysander felé. Odaérve kikapom a kezéből a cigit és ugyanazzal a mozdulattal az útra hajítom. Lysander és Castiel csak néznek engem én meg elvörösödöm és a szívdobogásom miatt nem jön szó a számra. "Ne nézzetek már!" - kiáltom gondolatban és a földet nézem. Végül Castiel nevetése vesz rá, hogy újra felpillantsak.
- Öcsém, hogy te mindenhol ott vagy! - nevet.
- Ezt én is mondhatnám rátok... - motyogom, majd ingerültebben folytatom - Egyébként is Lysander, mi a jó életet művelsz?!
- Nem tartozom neked kisbeszámolóval. - feleli.
- Igen? Hát ez nagyszerű.
- Az. Szóval menj tovább.
- Ne te mondd meg nekem, hogy mit csináljak!
- Akkor kérd meg Castielt. - mondja, mire tátva marad a szám és Castielre nézek. Elmondta neki. Hát persze, hogy elmondta! A kurva életbe is!
- Nem inkább te vagy az aki annyira rá van kattanva Castielre?
- Ez érdekesen hangzik. - gúnyolódik, de én folytatom.
- Nem gondoljátok, hogy kicsit beteges, ahogy mindent elmondtok egymásnak?! Amúgyis, TE küldtél Castielhez! Mi az, végül eldöntöttétek, hogy a csajokat is megosztjátok? - kérdezem, mire Lysander eltávolodik a kerítéstől és közel lép hozzám. Hátrább lépek egyet, de megfogja a kezem. Castiel vigyorog - pont úgy, ahogy anno a táborban -, Lysander pedig a fülemhez hajol.
- És ha igen? - kérdezi mély hangon, amitől engem kiráz a hideg. El akarom húzni a kezemet, de erősen fogja.
- Mit csináltál vele, Castiel? - kérdezem félve. Lysander most... Olyan ijesztő. Félek. Még mindig a fülemnél az arca, engem pedig továbbra is a hideg jár át.
- Én semmit. - válaszolja - Te hoztad ki belőle. Hát nem remek? - vigyorog - Végre te is láthatod!
- Nagyon vicces. - egyenesedik ki Lysander. - Nem miattad van. - irányítja felém a szavait, miközben elengedi a kezem. Ösztönösen hátrább lépek, ő pedig bűnbánóan néz.
- Ti betegek vagytok! - jelentem ki és elindulok hazafele.
- Ugyan! Miért nem maradsz egy kicsit? Biztos jól elszórakoznánk! - kiáltja utánnam Castiel, mire én egy "hülye"-t elmormogok, amit biztos, hogy nem hall meg. Utálom. Utálom őket.
Mire hazaérek, tisztázódik bennem, hogy Nathanielnek igaza volt. Ezzel nem értem el semmit. Vagyis csak annyit, hogy egy cigijüket elpazaroltam. Miután eljöttem biztos megint rágyújtott. De az akkor is... Lysander akkor nagyon ijesztő volt. A legijesztőbb az, hogy nem tudom, miért. Talán azért mert az a mozdulatsor, a hanglejtés és a szavak nem a megszokottak voltak? A változás tényleg ilyen félelmetes?
Leveszem a cipőm és az ágyamra fekszem. Louis a laptopom előtt ül. Szembesülök a ténnyel, miszerint elküldtem Nathanielt. Hogy fogok így javítani? Bevillan egy pillanatra, hogy megkérhetném Louist, de még végig sem gondolom a mondatot, halkan elnevetem magam. De ahhoz épp elég hangos volt, hogy Louis hátraforduljon a laptopomtól és végigmérje a "pszichológiai" állapotom.
- Nincs itt a pasid. Rengeteg tantárgyból bukásra állsz és ha még egy egyest kapsz, nekem kell felügyelnem téged. Tényleg sok okod van nevetni.
- Nem nincs itt, hanem nincs. - válaszolok, figyelmen kívűl hagyva a sok bántó tényezőt.
- Részlet kérdés. Akkor min nevettél? - kérdezi.
- Úristen! A nagy, gonosz és erős Louist érdekli, hogy miért nevettem magamban! Tényleg jön a világvége. Ha így folytatod, egyszer meg fogod tudni, hogy mit jelent törődni valakivel. Talán öregkorodra. - nevetek és hozzávágok egy párnát. Tényleg. Miért is nevetek? Mindent elvesztettem. Abbahagyom a nevetést és könnyek lepik el a szemem. Megülepednek a szemem sarkában és képzeletbeli erőkkel tartom vissza őket a legördüléstől. Nem sírhatok. Itt és most, nem.
- Nem tudod... - kezdek bele, de rekedt a hangom. Megköszörülöm a torkom és újrakezdem. - Nem tudod, hogy hol vannak az ősök?
- Passz. Asszem valami üzleti utat emlegettek.
- Heh? És nekem erről miért nem szóltak? - kérdezem.
- Mit tudjam én azt.
- Mikor jönnek vissza.
- Kit érdekel?! Remélem soha.
- Felhívom anyut... - mondom és a nappaliba megyek telefonálni. Már elkönyveltem magamban, hogy nem veszi fel, mikor végre beleszól.
- Szia kicsim, mi a baj?
- Hogyhogy mi a baj?! Nekem miért nem szóltatok a kis utatokról?!
- Jajj, teljesen elfelejtettem! Reggel akartam mondani, de felidegesítettél és kiment a fejemből.
- Aha. Én idegesítettelek fel. Logikus. Egyébként mikor jöttök?
- Holnap.
- Anyu. Szeretném, ha mégis elköltöznénk.
- Mi? Miért? Azt hittem, szereted ezt a helyet.
- Nem. - hazudj! - Mindig is utáltam itt lakni. Annyira örültem, mikor mondtad, hogy költözünk, erre lemondod. Másik helyen szerintem amúgy is jobban tudnék tanulni.
- Ezt majd otthon megbeszéljük, rendben?
- Oké. - felelem.
- Szia kicsim!
- Szia anyu... - leteszem a telefont és kinézek az ablakon.
Mindjárt.
Nemsokára itt van.