Áhh, zakatol a fejem! Tegnap este amit műveltem... Az szörnyű volt. Még szerencse, hogy nem ittam többet, mert abból komolyabb problémák is lehettek volna. De viszont... Tegnap este Lysander itt aludt! Basszus, annyira szégyellem magam a történtek miatt! Helyre kell hoznom valahogy. Bátortalanul kibotorkálok a nappaliba, de Lysander sehol.

- Lysander? - kérdezem az üres falaktól. Elment. Persze, hogy elment! Én, hülye! Mégis mit reméltem?! Ezek után... Ezek után soha nem kapom vissza! Soha nem fog ugyanúgy szeretni és megbízni bennem, mint régen! Lysander... Lysander, szeretlek, hát nem érted?! A fal mentén guggolásba, majd a földre rogyok. A szememet égetik a visszatartott könnyek és helyette a szívem sír. Éget. Nem roskadhatok magamba! El kell felejtenem. Már nem az enyém és a tegnapi produkcióm után, már kicsi rá az esély, hogy újra együtt legyünk. Erre a gondolatra újra összeszorul a szívem, de ahelyett, hogy megadnám magam az érzelmeimnek, inkább a fejemre hallgatok. Mostantól a szív szava nem számít. Szerelem? Vágy? Félelem? Hiány? Mostantól egyik sem érdekel. A jegyeim borzalmasak az utóbbi időben. Teljes erőmmel a tanulásra kell koncentrálnom! Ez a helyes döntés.

        Csakhamar elkészülök és elindulok az iskolába. Az út olyan csendes így egyedül. Eddig sem beszéltünk sokat útközben, viszont most különösképpen feltűnő a társaság hiánya. Az iskolában minden teljesen átlagos. Mindenkinek megvan a maga öröme, bánata, titka. Senki sem törődik a körülötte lévőkkel, ahogy én sem tettem sose. Az osztálytermünkben a tavaszt váró diákok kellemes hangulata vehető át, pedig csak január vége van. Szívesen átvenném a hangulatukat, ha tudnám. Körülnézek a termünkben és mindenki tökéletesen elvan. Miért nem csatlakozom valamelyik klikkhez? Akkor nem kéne másik osztályba járkálnom a barátaimhoz és nem érezném magam ennyire egyedül. Vajon tényleg egyedül vagyok? Nem! Ki kell vernem ezeket a gondolatokat a fejemből! Nem gondolhatok folyton ilyen hülye dolgokra! Az önsajnálat nem old meg semmit, igaz?! Ez azért van, mert egyedül vagyok. És miért vagyok egyedül? Mert nem megyek oda egyik barátomhoz sem. Igen, mert egy osztályba vagyok Nathaniellel és Kentinnel is. Bármelyikükhöz odamehetek bármikor. Nem vagyok egyedül.

Hosszan nyúl az első óra és úgy érzem sosem lesz vége. Lassan és nyomottan beszél a tanár. Elfelejtek minden tanulással kapcsolatos gondolatom és kifele bambulok az ablakon. Olvadt hó és latyak terül el az udvaron. Egyetlen fa áll a kerítés mentén. Gyűlölöm ezt a fát. Castiel fája, mi? Miért ő jut eszembe róla? 

A csengő berregése és az ajtó hirtelen csapódása töri meg a gondolataimat. Még csak az első órának van vége? Összemosódnak a percek, az órák és a szavak, melyeket hallok. A szemem előtt foltok lebegnek, de nem törődöm vele. Élvezem az érzéketlenség mámorát. Ugyanebben a bűvös lebegésben vagyok amikor halkan a nevemet hallom, majd egyre hangosabban ahogy feleszmélek és kitisztul a látásom. Még mindig a nevemet hallom, ezért a hang irányába fordulok.

- Amarill, jól vagy? Hívjak segítséget? Hallasz engem Amarill? - kérdezősködik az előttem tornyosuló izomtömeg.

- Minden rendben. Minden ren... - ismétlem erőtlenül, de elcsuklik a hangom. Nem. Semmi sincs rendben. A világ egy 180 fokos fordulatot vett és én a lehető legtávolabb kerültem az általam ismert világtól. A szemembe könny szökik és hallkan csordogál, miközben pislogni sem merek. Halkan, kimérten veszem a levegőt. Nem sírok. A lehető legérzelemmentesen törlöm le a könnyeimet és mosolyogva fordulok Kentin felé.

- Bocsi. Nem is tudom mi ütött belém. Azt hiszem... Hmm, azt hiszem rossz éjszakám volt. Ennyi az egész.

- Aha. Értem. Igazából csak azt akartam megkérdezni, hogy van még valami dolgod a suliban, vagy miért ülsz még mindig itt?

- Ööö, miről van szó? - akaratlanul is szétnézek és a tanteremben ketten vagyunk. Vége. Túléltem a mai napot. El sem hiszem, hogy lehetséges ez. Felragyogó szemmel nézek vissza Kentinre, aki elég zavarodottnak látszik. - Dehogy! Nincs semmi dolgom. Azt hiszem az lesz a legjobb ha indulok haza.

        Felállok és összeszedem a cuccomat.

- Figyelj, ha nem vagy jól... - kezdi, de közbevágok.

- Kentin! Értsd meg. Jól vagyok - jól leszek - csak hagyj egyedül.

- Jól van! Bocs már, hogy aggódom érted, többé nem fog előfordulni. - elfordul, de megragadom a karját.

- Várj. Ne haragudj. Én izé... Csak szeretnék egyedül megbirkózni ezzel az egésszel. - visszafordul és a kezeibe veszi az arcomat, miközben mélyen a szemembe néz. Látom magam a szemében. Karikás a szemem, mint aki egy hete nem aludt. A szemei fénylenek, míg az enyémek tompának és mattnak tűnnek. Mintha nem is ezen a világon lennék.

- Nem kell egyedül végigcsinálnod. Én... Mi tudunk neked segíteni. Mondd el mi a baj és segítünk megoldani. Ne akard egymagad legyőzni.

- Kentin... - szelíden lehúzom a kezét az arcomról - köszönöm. Haza kell mennem. Holnap remélem találkozunk. - ezzel megöleltem és magára hagytam a teremben. Lassan haladtam hazafelé, ráérősen. Nem vár otthon senki aki számomra fontos lenne. Miért siessek? Kiért siessek?

        A házunk elé érve még mindig nem nézek fel, csak ameddig szükséges ahhoz, hogy ne menjek neki semminek. Fel sem fogom amikor még egy pár lábot látok a látóteremben. Akkor jut el az agyamig, mikor már csak 1 méterre van. Érdektélenül nézek fel a láb tulajdonosára. Megpillantva, hogy ki ő, az érdektelenségem egyből eltűnik. Nem tudom, hogy egész nap ezt a találkozást vártam-e vagy inkább próbáltam elkerülni. Lysander itt áll előttem és én nem tudok mit mondani. Néhány másodpercig értetlenül nézem, aztán a tekintetemmel az ajtót kezdtem vizsgálni, mintha annyira érdekes lenne.

- Meg akarom magyarázni. - mondja.

- Kezdheted. - suttogom továbbra is az ajtót szugerálva.

- Nem azért szakítottunk, mert elköltöztem. Azért költöztem el, mert szakítanunk kellett. - igen? Jó tudni. Hogy mondhatja ezt ennyire nyugodt.... Ennyire Lysanderes hangon?

- És azt is elmondod, hogy miért kellett szakítanunk, vagy ezt csak azért mondtad el, hogy elkezdjem magamban a hibát keresni, hogy kiderítsem mégis mi zavarhatott téged annyira, ami miatt anélkül, hogy megbeszélnénk a problémát, egyből szakítani akarsz?

- Még mindig szereted őt.

- Kit Lysander?! Ki a jó istent szeretek ÉN, rajtad kívül?! Légyszíves áruld már el nekem, mert ÉN nem tudom!

- Végig szeretted. Azt sem tudom, hogy engem szerettél-e egyáltalán egy kicsit is, vagy csak őt láttad bennem? Már nem is számít azt hiszem...

- Ne csinálj úgy mintha te lennél itt az áldozat.

- Mert akkor talán te vagy? - kérdezi halkan.

- Nem értem mi bajod van! Elhagysz, aztán meg idejössz zaklatni, hogy én nem szerettelek téged! Nem én hagytalak el! Rémlik?

- Ez sehova sem vezet.

- Nem ez az igazi ok, igaz? Meguntál? Vagy megcsaltál és a lelkiismeretfurdalás és a bűntudat erre a döntésre késztetett? Esetleg beleszerettél valaki másba és nem akartál tovább etetni? - miért? Miért jött most ide? Miért kell kimondanom ezeket a fájdalmas szavakat?

- Maradjunk barátok, oké?

- Barátok? Komolyan?! Menj a pokolba Lysander, jó? Csá. - zárom le a témát és törnék be a lakásba, csakhogy nem nyílik és így kicsit megrendülök, hogy mi van? Visszafojtott nevetést hallok magam mögött és ingerülten hátrafordulok. - Te tudtad, hogy be van zárva, igaz?!

- Én zártam be. - vigyorog, majd az arcom előtt meglóbálja a kulcsot amit még én adtam neki. Kirántom a kezéből és kinyitom vele az ajtót.

- Nem tudom, hogy mit akarsz ezzel az egésszel, de most szánalmasan hasonlítasz Castielre. Nem tudom, hogy ki vagy valójában. Melyik az igazi Lysander? Akit ismertem és szerettem, vagy az amilyen Castiellel vagy és velem nem. Szeretném azt hinni, hogy mindkettő te vagy. - mondom ki, majd néma csend telepszik a beszélgetésünkre. Nem akartam ezzel megbántani, de tényleg furcsa a viselkedése az utóbbi időben.

- Meg akartunk lepni egy koncerttel a születésnapod alkalmával. SuG-ot játszottunk volna, mert azt annyira szereted. Időközben minden rosszra fordult, de azt hiszem így lesz a legjobb. - belenyúl a zsebébe és kivesz belőle egy kis dobozkát - Eljátszottuk volna az egyik dalt, meghatódsz, én pedig odaadom neked ezt a nyakláncot. - kinyitja a kis dobozkát előttem. Egy nyaklánc van benne, amire folyóírással ra van írva a "Love" felirat. Nem tudom mit érzek... Nem tudom mit tegyek. Minden olyan zavaros... Miért jöttél ide Lysander? Önkéntelenül a nyakába karolok és a vállára hajtom a fejem. A szemem szárazon ég. Nem könnyezek, de belülről a végtelen érzésáradat széttép.

- Sajnálom. Sajnálom a tegnapit. És sajnálom, hogy nem éreztettem eléggé mennyire szeretlek. Ezentúl másképp lesz. Esküszöm minden megváltozik. Csak kérlek. Csak egy esélyt adj még. Kérlek Lysander!

- Khm-khm... - köhög - Sajnálom ha félreérthető voltam. - rekedt a hangja - Nem akarlak megakadályozni semmiben az életben. Legyél boldog. Légy boldog valakivel. Valakivel, aki el tudja hozni neked azt a boldogságot amit én nem tudtam. Tedd túl magad rajtam és én is ezt fogom tenni. Egyszer mindkettőnknek sikerülni fog.

- Ne dönts helyettem, idióta! - mondom, miközben a vállába ütök. - Ne csinálj úgy, mintha ez értem lenne. Te szakítottál. Ne próbáld meg elhárítani a felelősséget. Én... Én örökké utálni foglak! Megértetted?!

- Menj el. - mondja, én pedig értetlenül nézek rá.

- Tisztában vagy vele, hogy ez az én házam? - kérdezem.

- Castielhez.

- Minek menjek el hozzá?

- Magyarázattal tartozol neki az este történtek miatt. Remélem nem akarsz kibújni a felelősség alól.

- Hah! Gonosz a saját mondatom ellenem fordítani.

- Akkor elmész?

- Csak miattad. - mondom, ő pedig sarkonfordul és elmegy. Ennyi? Vége lenne mindennek? Miért ilyen fájdalmas ez? Vajon ő is így érzi? Vajon szeret ő annyira engem, mint amennyire én őt? És én szeretem annyira, mint ő engem? Nem fogok elmenni Castielhez. Nem akarok elmenni Castielhez. Megígértem, hogy elmegyek hozzá. Lysandernek ígértem meg. Meg kell magyaráznom neki és bocsánatot kell kérnem.

        Nagy nehezen ráveszem magam az indulásra és az átlagosnál kétszer olyan lassan érek oda. Bátortalanul toporgok az ajtó előtt. Nem tudom mit mondjak.

"Sajnálom, hogy tegnap este..." Tegnap este én... Én Castiellel... Úristen! Én majdnem áhh!!! Hirtelen felindulásból benyitok, hogy ne tudjak viszakozni. Castielt nem látom sehol. Lehet, hogy nincs itthon?

- Castiel! Itthon vagy? Amarill vagyok.

- Gyere be, a szobában vagyok.

        Bementem a szobájába, lassan nyitottam az ajtót és belépés után őt keresem a szememmel. Hamar meg is találom. A sarokban áll és épp a haját szárítgatja egy törülközővel egy szál alsógatyában. Elönti a pír az arcom és elfordítom a fejem.

- Vegyél már fel valamit, idióta!

- Inkább neked kéne levenned valamit. Csak rádnézek és melegem van. - igaza van. Kabát van rajtam és ebbe a szobában legalább 22 fok van.

- Jó. Kimegyek, leveszem a kabátot, meg a cipőt, addig te vegyél fel valamit.

- Miért? Így könnyebb lesz befejezni a tegnapit, nem?

- Idióta... - szitkozódok és kimegyek levenni a kabátot.

        Ahogy kész vagyok, nem sietek visszamenni. Nem tudom, hogy mit akarok neki mondani és nagyon zavarban vagyok. Végül visszamegyek a szobába, ahol örömmel tapasztalom, hogy Castiel hajlandó volt felvenni egy farmert.

- Mi az eltévedtél útközben? - gúnyolódik.

- Sajnálom ami az este történt.

- Vagy inkább ami nem történt? - vigyorog.

- Részeg voltam és... Nem szabadott volna ezt csinálnom. Sajnálom.

- Sajnálod?! Haha! Bele sem gondoltál, igaz?! Lerészegedsz és ahelyett, hogy a világ végéig keresnéd Lysander-t, te egyből a karjaimba esel és bárányként kiáltasz a farkasért, hogy faljon fel.

- Nem volt olyan nehéz rábeszélni, ha már így felhoztad!

- Nem ez a lényeg! ENGEM akartál! Ahogy most is akarsz. - közelít - Legalább nekem valld be, ha magadnak nem. - közel van - Ami volt, elmúlt. Csak a jelen számít. - duruzsolja, miközben a derekamat közelebb húzza magához és a csípőnk összeér. Nem fogom megadni magam. Mozdulatlan maradok amíg észre nem veszi magát. Nem fogom megadni neki azt a szórakozást amire vágyik. - Az számít amit most érzel. Amit a közelségem hoz ki belőled.

- Semmilyen érzelmet nem váltasz ki belőlem. - hazudom, pedig a szívem zakatol és az egész testem remeg valami folytott érzéstől. Egyáltalán nem jó érzés. Kijelentésemre ravasz vigyor húzódik a száján és a másik kezével a tarkómnál a hajamba markol. Nem adhatom meg neki a szórakozást...

- Szóval semmilyet, ugye? - kérdezi és közelít.

- Semm... - mondanám, de a nyakamra tapasztja a száját, ami meglep és kellemetlen. Lassan csókolgatni kezdi, nekem pedig egy sóhaj hagyja el a számat. Belenevet a nyakam hajlatába, (amit ha Lysander tenne érzéki lenne) én pedig ellököm magamtól és hátrálok pár lépést. Basszuskulcs! Ez egy elmebeteg faszfej és esküszöm, hogy megölöm!

- Hülye vagy, bazdmeg?! Nemrég szakítottunk a legjobb barátoddal!

- Ha csak ez gátol, ne sajnáld.

- Nem! Engem te gátolsz! Az egész lényed! Úgy irritálsz, ahogy a világon vagy!

- Uhh, ez fájt. Vagy mégsem? Néztél már tükörbe?! A szádon beszélsz, de a tetteid és a tested teljesen mást mond! Az előbb akár egy pillanatra is megfordult a fejedben, hogy nem kéne engedned nekem?

- Nem volt időm reagálni... - szabadkozom.

- Nem volt időd a fenét! A lelked mélyén akartad, hogy hozzádsimuljak, hogy átkaroljalak, megcsókoljalak és mocskos dolgokat suttogjak a füledbe! - vigyorog.

        Megőrjít ez a kihívó mosoly, mikor azt hiszi igaza van, pedig semmit sem tud! A karomat lendítem, hogy egy pofonnal lehervasszam az arcáról azt az önelégült ábrázatot, de elkapja a kezem. Felvillanyozva néz rám, de én magamban tombolok a dühtől. Próbálom kiszabadítani a kezem, mire ő magasabbra emeli, nekem meg lépnem kell egyet előre. Ahogy nézem pont meg tudom rúgni a gyenge pontját, de követi a szemem irányát és félmosolyra húzza a száját.

- Gyerünk! Tedd meg! Rúgj meg, de akkor vállald a következményeket.

- Milyen következményeket? - kérdezem.

- Az ilyeneket. - mondja, elengedi a karom, arcon ragad és a száját az enyémre nyomja. Ellenkezek, ütögetem, de elkapja a kezeimet, hátul összefogja és fél kézzel tartja. Teljes előnyben van. Elhúzza a száját és a fogával beleharap az ajkaimba. Rúgkapálok, de nem találom el ott ahol kéne. Hátrébbhúzza a fejét és rosszallóan a szemembe néz.

- Ejnye! Mondtam, hogy ne rugdosódj. Ezért büntetés jár.

Újra felfedi vigyorát, nekem pedig eszembe jut minden. Minden ami ma és tegnap történt. 

- Nem kéne - erőtlen a hangom - ezt csinálnunk.

        Nem érdekli mit mondok, újra a számon a szája és az ajkaimat szívogatja, nekem pedig apró nyögések hagyják el a számat. Elereszti a kezemet, mire önkéntelenül a nyakába karolok és a még mindig vizes hajába túrok. Visszacsókolom. Talán életem egyik legnagyobb hibája amit most művelek és valószínűleg nagyon hamar meg fogom bánni, de ebben a pillanatban, testem minden porcikája (az agyamat leszámítva) ezt akarja. Hirtelen átfut rajtam a hideg és újra a szemem előtt látok mindent ami az utóbbi napokban történt. Elengedem Castielt és ijedten hátrálok. Saját magamtól félek.

- Sajnálom, én nem akartam! - szabadkozom.

- Dehogyisnem akartad.

- Mennem kell. - vágom ki magam és kirontok a házból, hazáig meg sem állok. 

        Bevetem magam a szobámba és az ágyamra vetődök. Belefúrom az arcomat a párnába és kizárok minden gondolatot. Lassan elnyom az álom.