10. Péntek (vége)

    Hát elértünk idáig. Az utolsó "Amarill in School" részig. Köszönök mindent az olvasóimnak akik végig kísérték ezt a rendkívül hosszú blogot/történetet/fanfictiont, vagy ki ahogy akarja nevezni. Nélkületek az első hétig sem jutottam volna. Buzdítottatok, segítettetek, támogattatok és véleményt nyílvánítottatok, ami számomra mindennél többet jelentett. Ezek a hatalmas szünetek után csodálom, hogy még ennyien maradtatok és kitartottatok mellettem. Köszönök mindenkinek mindent és ígérem még hallatok felőlem!

    Jó olvasást mindenkinek az utolsó részhez!

 

    Reggel, mikor felébredek kicsit megijedek, hogy miért van ilyen világos, de aztán leesik, hogy nem mentem suliba és megkönnyebbülök. Louist is ott találom a szobában, ami szintén meglep, de aztán természetesnek veszem. Ha költözünk és más suliba megyek, akkor neki is iskolát kell váltania. Hamarabb is gondolhattam volna erre.

    Ébredezés után az órára nézek, ami szerint még csak 9 múlt. Bevetem magam a fürdőszobába és megpróbálom a lehető legjobb formát adni magamnak, ha már ez lesz az utolsó látogatásom a Sweet Amoris Gimnáziumban.

    A fülbevalóimat teszem be, mikor ajtócsukódást hallok. Anyu biztos hazajött. Gyorsan befejezem a kis keresztek fülembe helyezését és kimegyek köszönni neki. Időközben Louis is magára kapott valamit és talán kétszer a hajába túrt, amitől rendezettebb lett a frizurája, de megmaradt az a borzos hatása, ami most nem csak hatás volt, de ezt valószínűleg senki sem fogja észrevenni. Anyu két nagy szatyorból pakol kifele, én pedig a segítségére sietek, hogy gyorsabban haladjunk és hamarabb túlessünk ezen az egészen. Hálásan felém néz és közösen folytatjuk a kipakolást, míg Louis reggelizik.

    Mikor végzünk és a szatyrok immár üresek, anyu összecsapja a tenyerét és az órára néz.

 

- Időben vagyunk! - jelenti ki.

- Igen. Mehetünk? - kérdezem.

- Ha mindketten készen vagytok, akkor igen. - feleli anyu, mire én bólogatok, Louis meg egy vállrándítassal jelzi, hogy ő is. 

 

    Felpattanunk egy buszra, ami egyenesen a(z) (ex)sulinkhoz visz. Tanítási óra alatt érkeztünk, ezért nehézségek nélkül el tudtuk vezetni anyut az igazgatói irodához, ahol ránkparancsolt, hogy várjuk meg az ajtó előtt. Istenem, mintha alsósok lennénk egy bevásárlóközpontban! Mindegy. Szófogadóan az ajtó mellett vártuk őt.

    Várakozásunk közepette kicsengettek 3. óráról. Tízórai szünet van, azaz ez egy húsz perces szünet. Jobb nem is lehetne. 

Idegesen nézegetek jobbra-balra, nehogy valamelyik barátom észrevegyen. De sajnos olyan az én szerencsém, hogy mindig mikor a legjobban tartok valamitől, az bekövetkezik. Erre akkor jövök rá, mikor Nathaniel és Castiel egymás mellett verekedés nyomaival jönnek egyenesen az igazgatóihoz. Először Nathaniel vesz észre, akinek vérzik az ajka, és mikor rám néz értetlen fejet vág, de nem törődik komolyabban a dologgal. Aztán Castiel is észrevesz engem, mellettem Louist és összeszűkül a tekintete. Most vagy gyanakszik vagy csak rosszallóan néz ránk, de miért tenné bármelyiket is?

 

- Nem voltatok első három órán. - jelenti ki Nathaniel mikor mellénk érnek. Szégyenemben lehajtom a fejem, míg Louis pont az ellentkezőjét teszi. Kihúzza magát és a két fiúra szegezi szúrós tekintetét.

- És akkor mi van? - kérdezi ingerülten. Ahogy nézem magára vette a kérdést. Hál' istennek nekem így nem kell ezzel foglalkoznom. Viszont míg Nathaniel egy szemöldökfelvonással reagál, Castiel előlrébb lép egyet és Louis arcába hajol.

- És akkor mi lenne, ha kussba maradnál és hagynád, hogy Amarill beszéljen? - dörmögi baljóslóan, Louis pedig távolabb löki magától. 

- Rohadj meg... - mondja Louis félvállról és kifordul az udvar felé.

- Várj, meg kell várnunk anyut! - szólok utána.

- Nem az én anyám. - feleli egy vállrándítással és eltűnik az ajtó mögött.

- Barom. - káromkodik Castiel, én pedig a fejem csóválom.

- Anyukád itt van? - kapcsol Nathaniel, akiről meg is felejtkeztem egy ideig. 

- Ühüm... - motyogom.

- Miért? - kérdez rá Castiel.

- Ti miért verekedtetek? - próbálok terelni, de Castiel rámförmed, hogy válaszoljak, ezért elmondom nekik, hogy elköltözünk és ezért iskolát kell váltanunk.

- Csinálj amit akarsz. - hagyja rám Castiel, majd a falnak dől mellettem és az ellentkező irányba néz.

- Mikor akartad ezt elmondani? Egyáltalán el akartad mondani?! - kérdezi Nathaniel.

- Előbb-utóbb megtudtátok volna. - jelentem ki.

- Persze, hogy megtudtuk volna. - duzzog, majd sarkon fordul.

- Ne már! Miért csinálod ezt, hová mész?

- Nagyszünet van. Diáktanácsi megbeszélésre kell mennem.

- Ja, hát jó... Szia. - csak én érzem ezt olyan furcsának? Annyira aggódtam mit fog szólni, erre ennyivel lerendezi. Na szép! Cümmögök egyet, majd Castielre nézek.

- Te miért vagy még itt? - kérdezem vádlón.

- Mert nincs semmien kötelező programom, amivel kibújhatnék az igazgatóval való találkozás alól. Hidd el nem jókedvemből várakozom itt melletted. - hupsz. Ez kínos. Nem tudom mit tudnék még mondani. Nem tudom mit kéne neki mondanom, ami megnyugtatna mindkettőnket.

- Értem. Az jó.

- Az jó? Szóval szerinted ez jól van így?! - kér számon, mire tátva marad a szám. Erre nem tudok mit mondani, mire ő elém fordul és a tenyerével a falnak támaszkodik mellettem. - Végig így akartad? Végig itt akartál hagyni mindent? Hát nem sajnálod?!

- Én nem ezt akartam... - szipogom.

- Ne sajnáltasd itt magad! Nézz rám, nézz a szemembe! - parancsol rám, mire a hideg szürke szemeivel találom szemben magam. A szívem kalapál és a tekintetem elvész abban a gyönyörű mély szempárban. Ő fordítja el a fejét először és a kezét lecsúsztatja mellettem a falon. - Felejtsd el. Nincs semmi amit neked mondhatnék.

 

    Megfogom a kezét és nem engedem, hogy eltávolodjon. 

 

- Nem érted. - suttogom.

- Akkor magyarázd el!

- Csak engedd, hogy rendesen elbúcsúzzam! - küszködök.

- Jó. Tedd azt. A te döntésed. - egyezik bele.

- Nagyon fogsz hiányozni, tudod?! Szerettelek és ez nem múlik csak úgy el. Nem akarok irántad többet érezni, mert csak újra megbántasz, mégis a szívem visszahúz hozzád. Szerettelek, Castiel... Mindennél jobban... - fejezem be és megölelem. Nem ölel vissza, de ez érthető. Belefúrom az arcom a mellkasába és míg meg nem nyugszom csak beszívom az illatát. Még most is szeretem, de ezt nem tudhatja meg és én sem fogadhatom el ezt az érzést. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de érzem, hogy rosszul végződne. 

    Akkor engedem el véglegesen mikor nyílik az ajtó és anyu kijön rajta, Castiel pedig bemegy. 

 

- Még találkozunk Ami. - mondja és be akarja csukni az ajtót, de az utolsó pillanatban megfogom.

- Mondd el mindenkinek, hogy hiányoni fognak!
- Átadom. - mosolyog, és végleg becsukja maga mögött az ajtót.

- Kicsim, tudnál segíteni? Ez a rengeteg papír, úgy érzem mindjárt szétcsúszik az egész kupac! - rimánkodik anyám, mire észreveszem mennyi iratot tart a kezében. Tökéletesen kizökkentett a búcsúzkodós hangulatomból, így átveszem a stóc felét és együtt elindulunk kifele. Louis a kapuban vár minket, ahol átveszi a kupac másik felét anyától, míg én egy utolsó pillantást vetek a Sweet Amorisra és együtt hagyjuk el a Gimnáziumot, mely életem kalandját nyújtotta számomra.

Sosem felejtelek el Sweet Amoris.

Sosem felejtem el a barátaimat, akiket itt szereztem.