Ma reggel kajakra, szó szerint kipattant a szemem, mikor a telefon szólt. Nagyon álmos vagyok, a szemem karikás, és kb úgy nézek ki mint vmi nyúzott kutya... Szörnyen aludtam! Szörnyen. Tegnap... Tegnap... Ááá már engem is idegesít a viselkedésem! Jó, inkább elindulok a suliba.
Megérkezek a suli udvarára, Castiel, mint mindig, most is itt van. Muszáj beszélnem vele.
-Castiel! Mizu?
Nem reagálhatom túl! Biztos megint csak játszott velem! Így van! Nem vehetem komolyan, különben megint hülyének néz!
-Szia, tegnap jól elrohantál. Történt valami?
Az arcán összehúzódnak a nevetőráncok! De átlátszó! Tudtam! Csak játszott! ... Mi ez az érzés? Csalódás? Nem. Ugyan, miért lennék csalódott?
-Nem, semmi. Csak eszembe jutott, hogy anyunak megígértem, hogy sötétedés előtt hazaérek. Ennyi az egész. Miért mit hittél?
-Semmit. Nem is gondolkodtam rajta.
-Ok. Na én léptem. Szia.
-Csá.
Hö! Én hülye! Hogy is gondoltam, hogy gondolt rám? Mindegy is! Nem érdekel! A tegnapi meg se történt! Kész! Nem tudok rajta kiigazodni! A hangulatváltozásai kikészítenek. Nem tudom, mikor mit válaszoljak neki. Még sem tudok haragudni rá. Egyszerűen nem megy. Ez, ez kész! Jó! Megyek be. Leszarom.
*folyosón jön szembe Amber és csapata*
Asszem, most inkább kikerülöm őket.
-Hé! Mégis mit képzelsz magadról?!
-He? Hozzám beszéltek?
-Azt hiszed ha rám uszítod a bátyámat akkor békén hagyunk? Ne is álmodj! Nézd csak! Itt a diákigazolvány képed. Tetszik ugye?
*felém mutatja a kipingált képem*
-Te büdös kurva!
Gyomorszájba vágom, amitől összegörnyed, itt az alkalom! A két kis barátnőjére nézek, erre, erre elfutnak?! Mi ez, ilyen ijesztő vagyok? Ne már! Gyorsan bemegyek az osztályterembe, mert nem akarok balhét.
-Amarill! Sikerült tegnap a takarítás?
Hirtelen visszagondolok a tegnap történtekre és elkalandozom. Nataniel vár.
-Ami?
-P-persze! De kérlek, ne szólíts így. Zavar. Várjunk csak! Mit is mondtál Ambernek?
-Megmondtam neki, hogy ezt nem folytathatja!
-És mit válaszolt?
-Ööö... Azt, hogy meg fogja mondani anyuéknak, hogy rosszul bánok vele a suliban.
-De a szüleid úgyse hisznek neki, ugye?
-Hát kiskoromban elég sokat bántottam, ezért a szüleink lehet jobban fognak hinni neki, mint nekem.
-Hát ez szép! Na mindegy. Engem már nem érdekel!
-Már nem akarsz bosszút állni?
-Talán segítenél? De amúgy sem. Már nem érdekel. Azt csinál, amit akar. Így is sok gondom van.
-Mi történt?
-"valahogy" hozzákerült Amberhez az igazolvány képem. Semmit nem tudsz róla?
-Hát, lehet, hogy a szobámban találta. Ne haragudj.
-Mégis, hogy került a TE szobádba Amber?!
-Nem mindig vagyok otthon, ilyenkor nem tudok figyelni rá, hogy ki jön-megy a szobámban!
-Jó, nekem mindegy. Kezdődik az óra. Majd valamikor beszélünk.
-Oké.
*következő szünet*
Ken nagyon levertnek tűnik. Odamegyek, megkérdezem, mi a baj. Nem szokott ilyen lenni.
-Ken, mi a baj?
-Tegnap suli után három lány elvette a pénzemet. Otthon elmondtam és apu azt mondta kivesz a suliból, mert az ő fiát ne bántalmazzák holmi leányzók. -Holmi leányzók?
-Valószínűleg egy katona suliba fog átiratni. Pedig én. Én veled akartam lenni.
-Apukád katona?!
-Igen. De figyelj, Amarill! Én, én, szeretlek!
-Kentin!!! Te nem szerethetsz engem! Amúgy is nemsoká elmész a suliból és többé nem is látjuk egymást. Ennek a kapcsolatnak nincs jövője. El fogsz menni nemsokára. Pontosan mikor is mész?
-Holnap. De, visszajövök. Ígérem. Mennem kell, szia!
-Szia.
Ez meg mi a wtf volt?! Mindegy. Sikerült lekoptatnom, és kész. Ez a lényeg. Úgyse jön vissza.
*utolsó óra után*
Hé! Itt van Castiel! Mi?! Mikre nem gondolok! Hiszen engem ez nem érdekel! Nagy ívben kikerülöm.
-Ami.
*hátrafordulok*
-Castiel! Micsoda meglepetés! Mi járatban erre?
-Szereted a kutyákat?
-Persze! Ki nem szereti őket?!
-Pl. a kis bálványod.
-Nataniel?! Nem is ember az ilyen!
*nemkomolyanmondom mosolyt villantok*
-Haha! Igazad van! Van kedved eljönni megsétáltatni az enyémet?
-Neked van kutyád? Milyen fajta?
-Úgyse ismered.
-Az is igaz.
-Akkor jössz vagy sem?!
-Persze, megyek.
Castielék háza tök normális. Cuki ahhoz képest, amit vártam. "cuki" érdekes jelző rá. Jó nagy kutyája van! Egy csomó fele elsétáltunk! Jó volt!
-Merre laksz?
-Hogy én? Péterfi utca 19. Mert?
-Menjünk arra. Hazakísérünk.
Gondolom a kutyájára célzott a többesszámban.
-Oké!
*később*
-21...19, megérkeztünk.
-Kösz, hogy elkísértél! Rendes tőled.
-Máskor is szívesen elkísérlek.
*rejtélyes mosoly*
-Castiel, tudom, hogy csak szivatsz! Pont mint tegnap!
-Tegnap? Ja, amit tegnap mondtam, az "teljesen" komoly volt.
-Cas! Velem ne játszadozz! Kösz, hogy hazakísértél! Szia!
*megfogja a kezem és visszaránt*
-Még puszit se kapok?
*nekiesek*
Hmm. Átkarol. Milyen jó érzés. Felnézek rá, ő pedig megfogja az állam, lehajol, és könnyed csókot lehel a számra. Szétválunk, de ajkaink között a távolság még mindig csak 15cm. Közelebb hajolok és most én csókolok, ő pedig visszacsókol. Nyelvünk egymáséba fonódik. El kell válnunk. El kell engednem. Abbahagyom. Ölelésébe burkolózva állok egy ideig mire szóhoz tudok jutni.
-Be kell mennem, késő van.
-Ok, csá.
-Ok csá? Oké! Szia!
Bemegyek a szobámba, és kinézek az ablakon. Castiel még mindig ott van. Megvárom míg elmegy, majd csak aztán fekszem le. Még mindig nem tudok reálisan gondolkozni. Idő kell. Talán fürdés után észhez térek. Remélem. Félek.