*tű-tű-tű-tű*
Idegesen csapkodom az ébresztő órát ami csak nem akar kikapcsolni.
-KUSSOLJ már el!!! -megfogom majd a falhoz vágom. Hmm, végre csend.
-Reggel van? -Lysander bágyadtan emeli fel a fejét.
-Ja. -Felkelek, majd kimegyek a fürdőbe. Szörnyen nézek ki. Kisírt szemek, elfojt smink és ráadásnak hatalmas táskák a szemem alatt. Alig aludtam az este, a sminkem se mostam le, és Lysander se beszélt vagy mászkált, úgyhogy valószínűleg ő se aludt valami mélyen. Lemosom az arcom, korrektort kenek a szemem alá, majd egy réteg alapozóval is rámegyek a "pofikámra". Egy fokkal jobb, de még most se az igazi. De a kedvem a legszarabb. A legjobb az lenne, ha ma itthon maradnék és sírós animéket néznék, de ez lehetetlen. Felöltözök és Lysandert hátrahagyva megyek suliba. Szerencsémre amíg a helyemre érek senki nem szól hozzám. Hmm, túl nagy a nyugalom. Álmos vagyok, de ma nem aludhatok el! Mintha tudnék most aludni. Castiel tuti szétverte Natot, amit természetesen -igen, ez a legalapabb dolog- mindketten élveztek, Lysander valószínűleg mindenről tud, de baszik rá felvilágosítani, nekem pedig fogalmam sincs, hogy Castiel hogy fog hozzáállni a helyzethez. Utálom ezt a bizonytalanságot és ha csak rágóndolok, hogy mit tettem elfog a sírógörcs. Miért nem bántottam meg Natanielt? Hiszen ő is ezt akarta! Ha ez történt volna, akkor biztos nem történt volna meg ez az egész. Csak el kellett volna löknöm magamtól és mindketten örülünk. Castiellel jöttünk volna suliba, elmondtam volna neki a -pozitív- véleményem a kapcsolatunkról, Lysander pedig nem kiabált volna. Miért így történt??? Szünetben a suli udvarán Castielt pillantom meg. Nem fest valami jól. Nincs összeverve, ugyanolyan keménynek néz ki, mint eddig, de mégis... Valahogy más.
-Castiel...
-Mit akarsz?! -förmed rám.
-Tudod a tegnapi... Az... -alig tudom elfojtani a sírást, de végig akarom mondani. De mégis, hogy fejezzem ki magam? Ránézek és érzelmek nélkül néz- Sajnálom! Én tényleg nem így akartam!
-Persze, hogy nem így akartad. Én se akarnám, hogy rajtakapjanak. -rideg a tekintete.
-Castiel...
-Cs. -lelépett, én pedig felrohantam a tetőre. Nem akarok sírni. Itt nem. Valaki lépteit hallom. Nem igaz, hogy itt sem lehet nyugtom!
-Cssss. -csitítgat az idegen, és könnyes szemmel nézek rá.
-Lysander. -suttogom és várom, hogy mondjon valamit, de hiába. Az nem Lysander lenne. Csak ülünk ott sok ideig úgy, hogy közben a mellkasába temettem az arcomat, ő pedig csak simogatta a fejem. Nem kérdezi mi a baj, mert tudja. Nem beszél félre, mert ő Castiel pincsije. De mégis csak az, hogy itt van, az valahogy erőt ad nekem.
-Én tényleg nem akartam megbántani Castielt. És Natanielt se. De a helyzet... A helyzet nem úgy jött. Én nem akartam megcsókolni Natanielt. Soha nem is tetszett, sőt. Én mindig Castielt szerettem. Tudom, hogy köcsög kérés, de nem tudnál beszélni vele?
-Nem. -komoly arccal beszél. Tényleg ilyen szar a helyzetem? Újra rámtör a sírógörcs.
-Miért nem..? -válasz helyett megfogja az álkapcsom és felemeli a fejem. Mélyen a szemembe néz, amiből csak dőlnek a könnyek. Szipogni is elfelejtettem, annyira meglepett. Csak néz, miközben semmit se mond.
-Lysander... -pár centit előrébb nyomom a fejem és megcsókolom. Kétségbeesetten fogom a fejét, a vállát, a nyakát. Lysander... Visszacsókol, de semmi szenvedély nélkül. Mintha unatkozna. Elveszem a fejem, hátravágom magam a falhoz és csak sírok, ő meg csak tovább csitítgat. Miért Lysander, miért?
-Miért vagy itt velem?
-Elmenjek?
-El akarsz menni? -nem válaszol. Akkor igen? -Menj csak nyugodtan. Én túlélem. Nemsoká hazamegyek, aztán...
-És útközben minden második szembejövő pasira ráugrasz, csak azért mert neked szerelmi bánatod van? Este elmész leinni magad, aztán másnap reggel kitudja kinek az ágyában ébredsz?!
-Miért aggódsz te értem?! Castiel a legjobb barátod! Menj, vigasztald őt. Bár nem hiszem, hogy nagyon el van keseredve.
-De el van.
-Aham persze. Nagyon nem látszik.
-Megcsókolt.
-Kit? -értetlen arccal nézek rá, majd átfut a döbbenet- Téged?! -lesokkol a hír és pár percig csak bamba ábrázattal bámulok rá- De miért?! -válaszként megrándítja a vállát.
-Megyek.
-Miért nem válaszolsz?
-Nincs okom magyarázkodni.
-Együtt lakunk!
-Laktunk.
-Heh? Tessék?!
-Átcuccoltam Castielhez.
-De miért?
-Ő kérte. -ismét elfog a sírógörcs. Miért hagy el ő is?
-Azért mert megcsókoltalak? Lysander, én nem akarom, hogy elköltözz!
-Muszáj.
-Miért lenne muszáj? -elegem van. Sose fogom megérteni Lysandert. Nem szeretnék egyedül maradni. Lehajtott fejjel sírok tovább, választ nem kapva, míg újra megfogja az állkapcsom és most ő csókol meg.
-Nem az vagyok akinek hiszel. -mondja és néz rám ördögi tekintettel.
-Igazad van, most sokkal többet beszélsz. -könnyek közepette villantok egy kisebb mosolyt felé, de ő ugyanolyan antiLyses pillantással néz- Nem olyan amilyennek hiszlek? Tévedsz. Te egy nagyon rendes és kedves srác vagy. Minden időben kiállsz Castiel mellett és... -nem tudom folytatni, mert újra megcsókol. Lysander...
-Nem olyan vagyok amilyennek hi...
-Akkor mutasd meg milyen vagy igazából! -vágok közbe.
-Azt nem akarod látni.
-De igen!
-ÉN nem akarom, hogy lásd. -mondta, és lement a tetőről. Haza kéne mennem. Ennyi sokk épp elég volt egy napra. Hiszen én megcsókoltam Lysandert, és ami mégfurább, utána ő is engem, de előtte őt Castiel. Mi van már az emberekkel? "Legnagyobb" örömömre az udvaron összefutottam Nataniellel, aki eléggé rosszul festett. Azt hittem, hogyha találkozok vele, akkor valami olyasmit mondok, hogy "nocsak a DÖK elnököt látni az udvaron?", de ahogy most megláttam. Szörnyen néz ki. Castiel nem kímélte őt.
-Nataniel, szia.
-Amarill! Szia! -mosolyog rám. Hogy tud még ilyenkor is mosolyogni?
-Szörnyen nézel ki. -mondom szipogva, mire csak nevet.
-Te is. -súgja, majd átölel. Mi ez a jófejség? Sokkal kötelességtudóbb szokott lenni.
-Mi van ma az emberekkel?
-Miért?
-Mindenki annyira máshogy viselkedik. Nem is haragszol? Nincs semmi komolyabb bajod? Hogy tudsz még most is így rámmosolyogni?
-Hiszen mondtam nem? A fájdalmat el kell fogadni és nem küzdeni ellene.
-Ezt melyik eszme vallja?
-Tudod.
-Ja, biztos. -kikerültem, majd hazamentem. Fáradt vagyok, és ma kb semmit nem értem el azon kívül, hogy megtudtam, hogy Castiel utál, Lysander néha sokat is tud beszélni és, hogy elvileg van egy "rejtett" énje, meg persze azt is megtudtam, hogy Nataniel sokkal mazochistább, mint hittem, Lysander pedig egyedül hagyott. Gyűlölöm ezt az állapotot! Egyszerűen csak el kellene felejtenem Castielt és másba ölni az időmet. De... Én Castielt akarom. Szeretem őt! Lehet, hogy csinálok ostobaságokat, de ő nekem mindennél többet jelent! El akarok menni hozzá! El kell mennem hozzá, de nem ma. Holnap mindent megváltoztatok! Hideg van így egyedül...