Lysander még nem ébredt fel, de én már kész vagyok. Egyszerű, de mégis szép ruhát vettem fel. Itthonra tökéletes. M-ma lesz... Gvaaah! Csak legyünk már túl rajta! Én mindig úgy képzeltem el, hogy majd egyszer, egy fiúval ketten, felhőtlen kapcsolatunk félévfordulójában, a pillanat hevében egymáséi leszünk. Sose gondoltam volna, hogy így fog alakulni. É-én erre még nem állok készen! Castiel, én érted... Képes leszek megtenni ezt?
- Abban az ágyban akarjátok? - mondja Lysander, az ajtóban állva. Felébredt.
- Én... Ezt nem tudom.
- Ma elköltözöm.
- Mi? Miért? Mégis hova?
- Passz. - mondta, és bevonult a fürdőszobába. Nem csinálhatja meg, hogy emiatt elköltözik. Vagy mégis? Zenét hallgatva várom Castiel érkezését. Idő közben Lysander is lelépett. Egyedül vagyok. Nemsoká jön Castiel. Ugye? Remélem, nem akar átverni. Nem, ő sose tenne ilyet. Szerintem legalábbis. Gondolataimból a csengő ébreszt fel. Ez ő lesz.
- Castiel! – üdvözlöm szerényen.
- Cs.
- Gyere be. – halk és rekedtes a hangom. Ez így nem jó.
- Ok. – mondja. Bejön és ledobja magát a kanapéra.
- Itt szeretnéd? – kérdezem félénken. Mi van már velem?
- Meg sem kínálsz innivalóval?
- Ööö… Kérsz inni vagy enni valamit?
- Nem, kösz.
- Akkor miért akartad, hogy megkérdezzem?! – kérdezem idegesen, ő pedig feláll, idejön hozzám és átkarolja a derekam.
- Haragszol? – olyan nyájasan kérdi, hogy teljesen elolvadok.
- Nem…
- Gyere. - megfogja a kezem és behúz magával a hálószobába. Megszeppenve követem és mikor beérünk a szobába, megállok előtte. Könnyedén rálök az ágyra, fölém helyezkedik és elkezdi csókolgatni a nyakamat. Én közben idegesen markolgattam a tarkóját és a hátát. Lassan áttért a nyakamra és a mellkasomra. Castiel… E elkezdte felhúzni a felsőmet, de a karom az útjában állt. Várakozóan néz rám, én viszont ezt egy értetlen nézéssel viszonzom. Jaa, hogy fel kéne emelni a kezemet? Bátortalanul felemelem a kezem, ő pedig óvatosan lehúzza rólam a felsőm. Lassan csókolgatja a hasamat és felfele halad.
- C-castiel. – nyögöm, és leállítom. Meglepetten néz, én pedig takarom a könnyes szemem. – N-ne nézz rám! – mondom, kimászok alóla és berohanok a fürdőszobába. Becsaptam magam mögött az ajtót és lassan, sírva lerogytam a földre. Én… Én majdnem megtettem így. Én ezt… Mégis hogy képzeltem?
*kip-kop*
Castiel kopogtat az ajtón. Gyorsan magamra kapok egy törülközőt és kinyitom az ajtót, mielőtt betörné.
- Jól vagy? – kérdi és átölel.
- Sajnálom. – mondom és halkan zokogok a mellkasába temetve az arcom. – Én ezt nem így akartam.
- Csss. Nincs semmi baj. Idehozom neked a felsőd. – mondja, majd kimegy és visszajön a felsőmmel, felsegíti rám és bűnbánó arccal néz. Nagyon jól néz ki. Hogy tudom még ilyenkor is az arcát csodálni?
- Szeretlek. Lehet, hogy te már nem, de én még mindig szeretlek.
- Nem akartam rád erőltetni semmit, Azt akartam, hogy az enyém legyél. Csakis az enyém.
- A tied vagyok.
- Nem, még nem.
- De! Te vagy a mindenem.
- Kétszer is megcsaltál.
- Kétszer?
- Nataniellel és Lysanderrel.
- Amikor Lysanderrel az történt, akkor már nem voltunk együtt.
- És még mindig itt lakik. Ki tudja meddig jutottatok el?
- Semeddig! Castiel, hé! Ennyi erővel te is megcsaltál.
- Én? – kérdezi ledöbbenve.
- Igen! Lysanderrel.
- Heh? Tessék? – kérdi, majd mikor leesik neki mit mondtam, elkezd röhögni rajtam.
- Ne röhögj! Lysander mondta, hogy lesmároltad.
- Mi van? Ez hülye. Semmi ilyesmi nem történt.
- Tényleg?
- Ja.
- És… Deborah?
- Mi van vele? – dobja nekem félvállról a kérdést.
- Kérlek, mond el mi van köztetek.
- Nincs… Semmi… - válaszolja vonakodva.
- Castiel, kérlek!
- Nem tudom, oké?! Nem tudom, hogy volt. Én csak ittam és aztán… - meséli idegesen és a hajába túr.
- Ittál és…?
- Deborah mióta visszajött nálam lakik. – most terel? Mindegy, ez is érdekel.
- És miután szakítottatok, miért nem ment el?
- Tett nekem egy ígéretet.
- Milyen ígéretet?
- Az mindegy. Azt mondta, hogy ha nálam maradhat, akkor ezt be is tartja. Én pedig belementem. – vázolja félvállról a helyzetet. De jó.
- Mit ígért neked, Castiel?
- Így, aznap este mikor megcsaltál ittam. Nem keveset, és ekkor este ő is ott volt velem… - hagyja félbe, nekem pedig leesik az állam és elfelejtem az ígéretes storyt.
- Lefeküdtetek?
- Nem tudom.
- Hogy lehet azt nem tudni?
- Másnap reggel ő keltett az ágyban. Én bokszerben voltam, ő meg hálóingben. Nem emlékszem mi történt, érted?! – fakad ki idegesen, de most nem tud meghatni. Megtette. Ha részegen is, de megtettem, méghozzá Deborah-val. És azt is eltitkolta előlem, hogy Deborah nála lakik. Valami nagyon nem akarja, hogy együtt legyünk. Ott álltam lefagyva az ölelésébe burkolózva, gondolkodásra képtelenül. Miért? Miért történik ez velünk? Nem akarok szerelmes lenni.
- Figyelj, ezt inkább hagyjuk. – szólalok meg én először. – Jobb lesz nekünk külön. Szeretlek Castiel, és tudom, hogy te is szeretsz, de ezt úgyse tudnánk így folytatni. Én megcsaltalak, te pedig ágyba vitted az exed.
- Nem, én nem…
- HAGYJUK! – szakítom félbe a komoly, kimért, de mégis ideges tiltakozását. - Menj el. Kérlek.
- Chh. - sziszegi és maga mögött hangosan becsapja az ajtót. Össze kell szednem magam. Bemenjek még a suliba? Anyuval mi van? Nem vettem észre, mikor elment? V-vagy egész végig itt volt? Berontok anyu szobájába, de hál 'istennek nincs bent senki. Áhh, egy kicsit se lett volna cinkes, ha itthon van. Akkor visszatérve az előző dologhoz... Bemenjek suliba vagy maradjak itthon? Egyértelmű. Itthon maradok és animézek. Addig legalább senki nem lesz a közelemben. Amíg egyedül vagyok, addig minden oké, de ha emberek közé mennék nem tudom, meddig bírnám. Ha boldog embereket látnék, egyből arra gondolnék, hogy nekem ez miért nem adatik meg. Én egyszerűen csak együtt akartam lenni Castiellel, boldogságban. De ez... Miért történt mindez? Miért minden így egyszerre? Nekem ez így túl sok! Menjen már a kurva anyjába Deborah! Amber hozzám se szól, akkor ő miért nem tudja megtenni ugyanezt? Vagyis... Igazából ő se szól hozzám. De... De miért? Castiel miért engedte be azt a kis piócát a házába?! Főleg miután minden kiderült. Mit ígérhetett vajon neki? És nem csak a házába engedte be, hanem... Az ágyába is. Ismét rám tör a sírógörcs. Nem emészthetem magam emiatt! Bekapcsolom a gépet, google, No. 6 (anime cím), 1. rész.
*9 és fél rész múlva*
*ajtócsapódás*
- Lysander! - fordulok hátra az ajtócsapódás hallatára. Először rá akarja vetni magát az ágyra, de meggondolja magát és végre rám néz.
- Nos? - kérdezi, "arra" utalva, én pedig megrázom a fejem.
- Nem.
- Ok. - válaszolja és keresztbe fekszik az ágyon. De jó neki. Ilyen egyszerűen megnyugszik. Miért nem kérdez semmit? Miért vagy ilyen Lysander? Néha annyit beszélsz, de általában alig szólalsz meg. Viszont ha beszélsz, akkor mindig igazat, vagy nagy igazságot mondasz. Bárcsak többet beszélnél. Ha te lennél a helyemben mit tennél Lysander? Vajon mit tenne ő? Téényleg!
- Castiel azt mondta nem is smároltatok! - felháborodott hangon terveztem mondani, de csak rekedtes halk hangok jönnek ki a torkomon.
- Ja. Vicc volt. - mondja, és ezzel le is zárja a témát. Nézzük tovább a No.6-ot. Ez az anime annyira szomorú! Miért? Miért nem maradnak együtt?! Este (miután rendesen kibőgtem magam) fülhallgatóval a fülemben, de nyugodtabban mentem aludni a kanapéra. Nem akarok Lys közelében lenni. Úgy szégyellem magam.