7.Hétfő
*útban a suli felé, Amarill fel van pörögve*
Jujj, szombaton karácsony, jövőhéten pedig újév! Annyira várom már! Hétfőn már nem kell suliba menni, aztán pénteken kell majd újra. Hmm, mit adjak Lysandernek? Ő fog főzni (igen, anyu lepasszolta a feladatot), nekem pedig ezt meg kell hálálnom valamivel.
- Hé, Lysander, mond csak... Mit szeretnél karácsonyra?
*csend*
- Naaa, bármit kérhetsz.
- Bármit... Ugye?
- Aham! Na jó, olyat, ami nem haladja meg a költségkeretemet. Szóval, mit szeretnél?
- Ez nem kerül semmibe.
- Ohh, szóval valami házi készítésűt szeretnél? Oké, de mit?
- Nem pont ilyesmire gondoltam.
- Jajj, Lysander, akkor nyögd már ki!
*csend*
- Nem fogod elmondani, igaz?
*csend*
- Oké, akkor annyit tudok, hogy valami olyat szeretnél, amit én készítek neked. Rendben, ebből fogok kiindulni. - mondtam, majd hátbaveregettem és bementem az osztálytermünkbe. Jujj, basszus! Elfelejtettem beszélni Castiellel. Na akkor vissza az udvarra. Castiel nincs a fájánál. A tetőn lenne? Egy próbát megér. Felcammogtam a tetőre, ahol épp írt valamit.
- Hát te? Csak nem házit csinálsz?
- Haha, persze. Puskát írok.
- Figyi... Szombaton nagyon durva voltam?
- Láttam már rosszabbat is.
- Ch, te mit nem láttál még? - kérdezem bedurcizva.
- Sok mindent. Túl sok mindent.
- Ezzel mire célzol? - kérdezem, ő pedig feláll és elémáll és megfogja a derekam két oldalt. Ajj, ez nem fear! Magasabb akarok lenni, mint ő, hogy le tudjak nézni rá.
- Akarlak. Most.
- He? - vágok értetlen fejet.
- Téged.
- Rémlik valami olyasmi, hogy mi soha nem voltunk együtt és nem is leszünk? Ja és MOST sem vagyunk, szóval... - folytatnám, de le akart kapni. Cöh, még mit nem! Elhúzom a fejem és mérgesen bújok ki a karjai körül. - Figyelsz te rám egyáltalán?
- Tudom a kis titkod.
- Heh? Milyen titkom?
- Hisz te... Szerelmes vagy Lysanderbe, nem?
- Miiii?! Nem! Nagyonnem!
- Akkor miért akadtál ki ennyire?!
- Mert Lysander az én aranyos "kisfiam", és ha elkezdenél ilyesmit terjeszteni, akkor lehet, hogy kényelmetlenül érezné magát mellettem!
- Szóval azért aggodsz, hogy mit gondol rólad?
- Igen! És neked nagyon nem tartozok magyarázattal, csak bocsánatot kérni jöttem ide hozzád, semmi több!
- Hmm, valamivel kiengesztelhetsz. - mondja, és lefogja a csuklóm, úgy húz oda magához, majd gyengéden a falhoz lök és a testével odaszorít.
- Miért csinálod ezt Castiel?
- Nem. Te miért csinálod ezt velem?
- Deborah még mindig nálad lakik?
- Igen, de mondtam, hogy miért, nem? Nem akarom, hogy ezt tovább firtassuk.
- Castiel kevesebb, mint 9 hónap múlva apa leszel! Felfogtad ennek a súlyát? Nem is gondolsz a gyerekre? Azt akarod, hogy apa nélkül nőjön fel? Ilyen életet szánnál neki?
- Nincs semmi féle gyerek! Ha van is, akkor sem tőlem van!
- Így utólag már könnyű gondolkozni, de nem emlékszel arra az estére. Vagy igen?
- Pontosan ez az! Annyira K.O. voltam, hogy semmire nem emlékszem! Szerinted valakinek, aki annyira kész van, olyan könnyen felállna? Méghozzá Deborah-ra?
- Fúj, Castiel! Nem vagyok kíváncsi a nemi életedre! És amúgy is. Kitudja mit kaphattál el Deborah-tól. Én a helyedben elmennék kivizsgáltatni magam.
- Hát nem érted, hogy mit mondok?! Miért vagy ennyire HÜLYE?! - kiabálja és a vállamra hajtja a fejét. Elkezdem simogatni a fejét, ő pedig a hajamba temeti az arcát.
- Sajnálom Castiel. Azt nem mondom, hogy már nem érzek irántad semmit, de már nem vagyok annyira szerelmes beléd, mint régebben. Ez ellen nem tudok mit tenni.
- Ok. Békén foglak hagyni. Előbb utóbb úgy is visszajössz hozzám, de lehet, hogy akkor már késő lesz.
- Ha igazán szeretsz valakit, hagyd elmenni.
- Ha igazán szeretsz valakit, küzdj érte a végletekig.
-Na jó valójában azért lakik nálam Debella mert adtam neki kekszet... Ő pedig azt gondolta hogy emiatt biztos szerelmes vagyok belé...De én meleg vagyok és Lefeküdtem Nataniellel... ÉS valójában neki lesz tőlem gyereke.... Úgyhogy most elhagylak!!!
- Ööö, huhh... Ezt most fel kell dolgoznom.
- Ha elhiszed kicsinállak!
- Ööö, Castiel, elengednél?
- Nem. Azt akarom, hogy az enyém legyél. Itt.
- Te nagyon kanos vagy, Castiel! Menjél vissza Deborah-hoz, aztán az majd kielégíti a vágyaidat. Én meg sikeresen elkések első óráról. - mondom, és elveszek a csábító szürke szemeiben.
- Cs. - mondja, majd leugrik a tetőről. M-mi? Castiel!
- Castiel, úristen! - visítok és a tető széléhez rohanok. Castiel egy bokorban feküdt. Úristen! Remélem nem esett baja. Nem. Tuti, hogy nem esett baja! Nem eshetett baja. Ő nem az a fajta fiú! Lerohanok a létrán és odarohanok a bokorhoz. A mellkasára hajtom a fejem. Egyenletes a szívverése.
- Castiel, hé, jól vagy? - kérdezem és az arcát ütögetem. Nem válaszol. Mit csináljak, mit csináljak? - Ááá! - kiáltok, mikor megragad és magára húz a szúrós bokorba és az ajkait az enyémre tapassza. Ellenkezem, de hiába. Annyira megijedtem. Féltem, hogy elveszítem őt. Vonakodva, de visszacsókolom és magamhoz szorítom.
- Annyira féltem, hogy elveszítelek. - mondtam, de a fájdalmon kívül undor is volt a hangomban. Castielnek tömör alkohol íze volt. Miért ivott már megint? Akkor amit eddig mondott azt mind csak az alkohol mondatta vele? Ez az én "rendkívüli" szerencsém. Pedig már azt hittem... Fájdalmasan felállok róla és felsegítem.
- Menj haza Castiel.
- De, miért? Az előbb még te is akartad. - mondja és felém indul.
- Te ittál Castiel.
- Csak egy kicsit. Na, gyere. Keressünk valami nyugalmas helyet. - megfogja a kezem és elkezd befelé húzni a suliba.
- Nem, Castiel, hé. Így nem mehetsz be az iskolába. Haza kell menned.
- Hmm, hazakísérsz? - khm, elég félreérthető amit mondasz, Castiel...
- Haza tudsz egyedül is menni. Nem vagy már gyerek.
- Hát... Nem muszáj hazamennem.
- Ezzel mire célzol?
- Bemegyek az osztályterembe, csapok egy kis balhét. Akár Lysanderrel...
- Ne! Minek kell, hogy hazakísérjelek?
- Kell, hogy legyen oka, hogy veled akarok lenni?
- Ne játszd meg magad, nem áll jól.
- Jössz vagy sem?
- Megyek. De csak hazakísérlek. Semmi kedvem találkozni azzal a ribivel. - mondom és magamután húzom a háza felé. Útközbeni molesztálást és csipkelődést átvészelve sikeresen megérkeztünk hozzá. Bekísértem az ajtóig, ahol megragadott és felkapott.
- Castiel, tegyél lee! - kiabálom, de "érdekes" hangokat hallunk meg az egyik hálószoba felől. Ohh. Deborah szórakozik.
- Megölöm azt a nőt! - hörgi Castiel idegbeteg hangon. Beront a szobába, ahonnan sikítás hallatszik ki, majd egy csattanás és püffenés, majd egy csavóka rohant ki a házból, egy szál boxerben. Hová csöppentem? Ez nem az én világom. Deborah rimánkodása és Castiel káromkodása közepette szépen kisurranok a házból. Véletlen sem akarok egy ijen szituba belekeveredni.
*megnézi az időt*
Már ennyi az idő?! Túl sokat lógok manapság! Ha most bemennék, akkor is csak az utolsó órára érnék be, aminek semmi értelme. Asszem hazabandukolok.
*otthon, mikor Lys megérkezik*
- Megjöttem.
- Lysandeeer! - kiabáltam, miközben tárt karokkal rohantam felé, hogy megöleljem. Megöleltem, de ő most se ölelt meg. - Miért nem szoktál visszaölelni?
- Mi történt?
- Mi történt volna?
- Furcsa vagy.
- Tényleg érdekel?
- Igen.
- Biztos?
- Mondod már?
- Cöhh, ez olyan Castieles volt. Mindegy, elmondom. Castielt kerestem, hogy bocsánatot kérjek tőle, de csak a tetőn találtam meg. Ki akart kezdeni velem, nem nagy sikerrel, majd mikor elküldtem, leugrott a tetőről. Azt hittem, meghalt, de semmi baja nem volt, csak eljátszotta, majd megcsókolt, de érződött, hogy ivott. Hazakísértem, nehogy valami butaságot csináljon, de nem akartam bemenni hozzá, viszont mikor megérkeztünk felkapott és elkezdett bevinni, de nem sikerült a terve, mert ekkor "érdekes" hangokat hallottunk, Castiel meg teljesen kiakadt és rárontott Deborah-ra meg egy pasira. A fiú egy szál boxerben menekült, aztán a "szerelmesek" veszekedését hallva én is leléptem. Tömören ennyi volt a mai napom. És neked?
*csend*
- Megbántottalak, igaz? Mint mindig...
- Nem.
- Akkor? Miért vagy velem ilyen Lysander?
- Szereted Castielt?
- Nem tudom.
- Amíg szereted, addig nem közeledhetek feléd. Mindaddig visszafogom magam, amíg biztos, hogy nem jöttök újra össze.
- Miért?
- Mert Castiel a barátom.
- Nem az. Miért fogod magad vissza?
- Mert túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy elveszítselek.
- Ohh, Lysander! Nekem is nagyon fontos vagy! - mondom, majd ismét megölelem.
- Félreértettél.
- Dehogy is. Teljes mértékben megértettem. Nem kell visszafognod magad, ha velem vagy. Én magadért szeretlek. - fejezem be és szivecskét formálva az ujjaimmal mosolygok rá.
- Azt akarod, hogy ne fogjam vissza magam?
- Igen. Nem szeretném, ha a jelenlétemben kényelmetlenül éreznéd magad.
- Ok. Akkor nem fogom visszafogni magam.
- Ennek örü... Ááá! -visítok ismét, mivel most meg Lysander kapott fel és cipelt be a szobába. Ledobott az ágyra, majd nekemesett. Elkezdett vadul csókolni, nekem pedig levegőt venni sem volt időm. Kétségbeesetten toltam el magamtól, hogy pótolhassam az oxigénhiányom. Összezavarodva nézek az elhomályosult szemeibe. Ez mit csinál? A mellkasára teszem a kezem, hogy tartsuk a távolságot. Én vagyok az egyetlen aki nem érti a dolgokat?
- Lysander, hé.
- Nem fogom visszafogni magam. - mondta és ugyanolyan erőteljesen csókolt meg, mint legutóbb. Mi van ma a fiúkkal?! De, ha ez az, akkor...
- Lysander, most, légyszíves, mégis fogd vissza magad egy kicsit! - mondom két támadása között, de a szavaim süket fülekre találtak. A nyelvét végighúzta az állkapcsom vonalán, ami túl jó érzés volt. Nem lehet. Lysanderrel nem tehetem ezt! Ha többet éreznék iránta, mint törődés, akkor előbb-utóbb különválnának az útjaink. Viszont Lysandert sose tudtam még csak megmozdítani sem, nemhogy lelökni magamról. A szép szó itt nem használ, de akkor mihez kezdjek? Nem akarom elveszíteni, egy szerettemet se! Az arcomhoz kapom a szemem, hogy ne lássa a könnyeim, de ő könnyedén lefeszíti a kezemet az arcomról, majd mikor meglát feláll és kivonul a fürdőszobába. Egész nap nem jött ki onnan. Megint megbántottam. Szuper. Valaki segítsen már kezelni az ilyen helyzeteket! Woow! Van egy ötletem!!!