Köszönöm!

Még egyszer köszönöm az ihletet barátnőmnek, Dórinak! Nagy tapsot neki!

7.Szerda

Na jó! Összegezzük a tegnapi napunk! Nataniellel reggel még "áljárunk", megtudtam, hogy Amber és Nataniel már smároltak, (igen még mindig sokk alatt vagyok) Nataniellel tanultam (vagy nem), Lysander vásárolni akart, verset írt nekem, akarom mondani verseket, és mi... Most összejöttünk? Úúú! És Castiel elengedett? Végleg, rendesen, normálisan? És vajon én már elengedtem őt? Lysander még nem kelt fel. Itt fekszik mellettem és szuszog. Aranyosan szuszog. Kikászálódom az ágyból és felöltözöm, sminkelek, majd csinálok gabonapelyhet. Így még nehezebb lesz ajándékot készíteni Lysandernek. Mit adjak neki? Ohh, jön Lys, felkelt.

- Reggelt! - köszönök. - Csináltam gabonapelyhet. - vagyiiis tejet nem raktam bele, nem akarom, hogy elázzon. Lysander idejön, megfogja a tarkóm és a mellkasához húzza a fejem. Ez olyan aranyos! Hallom ahogy dobog a szíve. De viszont még pizsamában van, úgyhogy megölelem, aztán elhúzódom tőle, ő meg bekullog a fürdőszobába. Oks, akkor addig én megeszem a reggelit. Már végeztem amikor kijött úgyhogy mosogatok. Nekilát ő is a reggelinek és mikor végez szép csendben egymás mellett elindulunk suliba. Miért nem fogja meg a kezem? Vagy ölel át? Hiába vagyunk együtt, én még mindig nem értelek, Lysander. Beszélgetést kell kezdeményeznem!

- Nincs ötletem, hogy mit adjak neked karácsonyra. Igazán segíthetnél valami plusz infóval.
- Megkaptam. - az ajándékot? Ne! Kitől?!
- Nemár! Valaki megelőzött? Basszus! - tudtam! Hamarabb kellett volna gondolkoznom. Mostmár mindegy. Épp bedurcizok, mikor Lysander megint magához húz, mint reggel. Olyan aranyos ez az ölelésszerűsége.
- Téged akartalak. - hmm? Értetlen fejjel meredek rá, majd mikor eljutnak az agyamig a szavai elvörösödöm és átölelem.
- De akkor sincs ajándékom a számodra.
- Nem kell.
- Mi az, hogy nem kell?! Jó, tudom, hogy "a karácsony nem az ajándékokról szól" meg ilyenek, de én adni akartam neked valamit.
- Egyikünk se ad a másiknak semmit. Így jó.
- Hát... Oké. De ez így nem fear. Te csinálod a kaját és én semmivel nem tudom meghálálni.
- De. - elenged és újra elindulunk.
- Igen? És mivel? - kérdezem, miközben a keze után nyúlok és megfogom.
*csend*
- Jó, akkor majd kitalálok valamit én magam. - mondom és csendben továbbhaladtunk a suliba. A termünk előtt nyomtam egy gyors puszit a szájára, amit ő (khm) nem gyors puszinak tervezett, szóval az osztályterem előtt leálltunk csókolózni, de a "kedvenc" matektanárom megérkezett és beküldött a terembe, mondván, hogy "már becsengettek". Ekkor el is váltunk és egész suliidő alatt csak rajzolgattam szivecskéket és chibiLysander-eket. *szip-szip* Nagyon rondák lettek. Kentin egész nap engem nézett. Elméletileg neki én azt mondtam, hogy Nataniellel vagyok, de Castiel azt mondta, hogy senki nem hiszi ezt. Vajon mit csinálhatott? Nataniel meg egész nap felém se nézett. Na jó! Miről maradtam le? Igen, megbántottam (gondolom), de remélem a mazochista hajlama hatására nem haragszik annyira a tegnapi dolgok miatt. Szegény... Úgy elküldtem tegnap. Úúúristen! Mi van ha azt hitte, hogy azért küldöm el olyan hirtelen, mert Lysanderrel kettesben akarok lenni és azután khm, khm, KHMM... Ennek még az első fele igaz is, de nem AZÉRT akartam vele kettesben lenni. Állj. Lehet, hogy csak én komplikálom túl a dolgokat, közben meg semmi ilyesmiről szó sincs. Nem gondolt semmi ilyenre. Ez az. Úgy fogok csinálni, mintha nem gondoltam volna arra, hogy esetleg ő ilyesmire gondolt. Szinte ugrálva hagyom el az iskola kapuját ahol egy nagyfejű derékfájásos ribanc fogad.

- Mit akarsz itt Deborah?! - kérdezem kissé idegesen. Nagyon nehéz úgy a közelében lenni, hogy ne ugorjak rá. Asszem a táskámban valahol van egy bicska. Áhh, túl nagy a kísértés! Gyorsan nyögje ki, hogy mit akar meg, hogy egyáltalán miattam jött-e és lépek haza.
- Castiel kidobott.
- Hahahahaha! Ezazz~! Van igazság a földön! - hupszlika, hangosan modtam ki...
- Had fejezzem be. Azért mert kidobott, ezért már nem kell tartanom az ígéretem. Nyugodtan elmondhatok neked mindent.
- Bocs, de már egy kicsit sem érdekelnek a köztetek lévő dolgok. Ha nem tudnád, Castiellel már elég rég óta nincs köztünk semmi. - legalábbis hivatalosan nincs.
- Ohh, tudok én mindent. Tudok Lysanderről is. Épp ezért akarom mindenképp elmondani neked ezt.
- Takarodj. - mellettem terem Lysander, és tök nyugisan, mégis vészjóslóan néz Debre. Öhm, akkor én vagyok az egyetlen aki nem tud róla? Kajakra, mostmár kezd érdekelni.
- Nem! Castiel kidobott, most mehetek anyámhoz, szóval rohadtul nem fogom engedni, hogy ti meg itt nagy boldogságban éljetek! - borul ki Deborah.
- Miről van szó, Lysander?
- Semmiről. Menjünk. - mondta, kikerülte a puffogó Deborah-t és maga után húzott. Nemár! Engem tényleg érdekel!
- Miért nem akarod, hogy megtudjam?
*csend*
- Hé Lysander, miért titkolózol előttem?
*csend*
- Legalább válaszra méltass, jó?! - borulok ki mostmár én is. Miért nem lehet egyszerűen engem is beavatni? Ha Debellában megbíztak annyira, hogy elmondták neki, nekem miért nem? És Lysander még mindig nem válaszol! Ez annyira.... Hazaértünk, becsapom magam után az ajtót, Lysander pedig sóhajtva megy a konyhába. Ohh, szóval még ő van kiakadva?! Miért tud róla mindenki csak én nem?! Ez nem igazság! Mindegy, nem is érdekel!

- Elmentem. - közöltem, majd elindultam Castiel felé. Nem sok időbe telt mire megérkeztem, de egyre jobban felhúztam magam. Mikor csengettem, már annyi türelmem sem volt, hogy megvárjam míg kijön valaki, hanem egyből berontottam. Castiel épp gitározott mikor megérkeztem és döbbenten nézett rám.

- Mondd el, hogy mi volt a titok.
- Milyen titok?
- Deborah itt van?
- Nincs. Kitettem.
- Akkor te maradtál. Mondd el most, hogy mi volt az ami miatt Deborah itt lakott. Őszintén mondd meg.
- Miért mondanám meg?
- Mert olyan szépen kértem, azért. Na, légyszimá~r!
- Semmi érdekes. Gyerekkori történet. Ez a dolog miatt viselkedik így velem Lysander. Nem csak a legjobb haverom, de majdnem mindent megtesz amit mondok neki.
- Szóval annak a sztorija a nagy titok, mikor Lysander a csicskád lett.
- Nem a csicskám. Haver, aki... Aki sok mindent megtesz neked.
- Jó. Ééés... Elmondod??
- Nem. Ez nem az a fajta sztori.
- Olyaan gonosz vagy!
- Hohoo, én elmondhatom, ha szeretnéd. - nyitódik a bejárati ajtó, majd Deborah kényelembe helyezi magát a kanapén.
- Nem. Nem fogod elmondani. Én is csak azért mondtam el neked, mert olyan hülye voltam, hogy bíztam benned.
- Ohh, oké. Szóval bennem nem bízol? Sőt, nem is bíztál?! - akadok ki mostmár teljesen jogosan.
- Tudjátok mit? Tűnjetek el! Rohadtul nincs kedvem az exeimmel jópofizni. Hallottátok, nem? Kifelé. - mondta mostmár ő is idegesen, én pedig kisuttyogtam mielőtt még elpattan valami a fejében. Ijesztő. A kapuban megállok, bevárom Deborah-t aki nevetve jön, majd megáll velem szemben.
- Nos? Tényleg tudni akarod?
- Igen.
- Valószínűleg meg fog változni a véleményed Lysanderről, esetleg Castielről, de engem ez a legkevésbé sem érdekel. Akkor kezdem is. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két kissrác. Sejted, hogy kik voltak azok? Nem? Gondoltam. Lysander és Castiel. Castielt a szülei nagyon elhanyagolták, ami miatt folyton a játszótéren volt. Egyik este egy nagyon agresszív kisgyerek is betévedt a játszótérre. A kis Castiel mit sem sejtve játszani hívta, mivel csak ketten voltak ott. A másik /már gyerekkorában is festett hajú/ gyerek ezért a gesztusért cserébe ütötte rúgta a kis Castielt, majd kővel meg is dobálta és majdnem halálra verte.
- Úristen. Ez.... Kegyetlen.
- Pontosan. A festett hajú kisgyerek még csak meg sem látogatta a kórházban a bántalmazott társát, Castiel viszont ennek ellenére, mikor kiengedték a kórházból ismét a játszótérre ment, addig, amíg újra nem találkozott az idegennel. Mikor ismét találkoztak, megint megállás nélkül rúgta a festett, az akkor még fekete Castielt. Azt hitték meg fog halni. A festett ott hagyta egyedül, had szenvedjen a kendves kis vöröskénk, akit csak másnap találtak meg, majd 2 napig kómában volt. Ezek után megtiltották neki, hogy játszótérre menjen, de ennek ellenére, miután kiengedték első dolga az volt, hogy újra elmenjen találkozni a festettel. "Mi a fenét akarsz?! Akarod, hogy megint megverjelek?! Meg akarsz halni?!" kérdezte a festett, mire Cas csak annyit mondott, hogy "csak a barátod akarok lenni". Hát nem romantikus? De, szerintem is! Haha. És még Nataniel a mazochista? Ugyan!
- Folytasd már!
- Ezután nem igazán tudom, hogy hogy volt, de azt tudom, hogy emiatt ígérte meg Lysander az ő "megmentőjének", Castielnek, hogy mostantól csak azt teszi amit ő mond, csak segítse megváltozni. Milyen naiv gondolkodásmód. Chh, szánalmas.
- L-lysander? Ő a festett...?
- Ja. Cs. Nem akarok szemtanúja lenni a kibukásodnak. Au revoir, bicchi-chan! - mondta én pedig döbbenten álltam ott és meredtem magam elé. Lysander ilyet tett volna? Mindegy. Az a múlt. A múlt már elmúlt. Most a jelenre kell koncentrálnom. Szeretem Lysandert bármi is történt, és bármi is történjen a jövőben. Mellette akarok maradni, örökre. Hazamegyek és elmondom neki, hogy nem érdekel mi történt a múltban, de többé ne titkolózzon előttem.
*otthon*

- Megjöttem! - mondtam, miközben bementem a szobába és a fekvő Lysander mellé térdeltem. Elkezdtem köröket rajzolgatni a hátára. Aranyos. Lysander mindi olyan aranyos.

- Figyelj, Lysander. Deborah elmondta az egészet. Én izé... Szeretlek téged, és nem érdekel mi történt a múltban amíg a jelenben ijen maradsz. Maradj velem és mondj el nekem mindent, oké?
- Az sem érdekel, ha embert öltem?
*csend/fagyás/leblokkolás*

H-hogy mi? Embert... Ölt? Lysander az nem, ő nem... Vagyis, NEM!!!

- Nem érdekel! Lysander miért nem érted már meg? Egyszerűen csak azt akarom, hogy feltétlenül bízz meg bennem!
- Ok. - mondta, magamellé húzott és valószínűleg igazából elaludt. Szeretem nézni ahogy alszik.