Veszekedtünk.
A horoszkópja azt írta, hogy azért beteg, mert túl sokat van velem.
Egyedüllétre van szüksége.
Aztán Ő azt mondta, hogy két hetet simán kibír nélkülem.
Itt az alkalom. Ha úgy is azért beteg mert velem van és neki meg sem kottyan a két hét, akkor itt a lehetőség a gyógyulásra.
"Két hétig rám se akar nézni!" - mondta kiakadva.
Akkor legalább meggyógyul, nem? Mégis olyan vádló hangnemmel prückölte ezt a mondatot, mintha fájna neki.
Nekem viszont ez fáj a legjobban.
Miért tesz úgy, mintha zavarná, miközben a vak is látja, hogy örül neki? Egy hónapot is kibírna nélkülem - ahogy mondta - most mégis úgy csinál, mintha mélyen megbántottam volna ezzel a két hetes szünettel.
Holott nekem fáj a legjobban.
Én voltam az, aki azt mondta, hogy két hét kibírhatatlan. Komolyan gondoltam. Most mégis a méltóságom és becsületem megőrzése érdekében a saját szívem ellen cselekszem. Most is görcsberándul, ha az elkövetkezendő két hétre gondolok. El kell terelnem a figyelmem. Éhes vagyok és rántottát akarok enni. Viszont a gyomrom még mindig görcsbe van, ezért feladtam a kajálási lehetőséget. A laptopomhoz nyúlok, mint végső támasz. Bekapcsolása után, izzítanám be a netet, de az egér meg sem moccan.
Megint kezdi.
Nyomorult életem nyomorult perceit a laptopom előtt se tudom tölteni, mert ismét baszakszik. Kikapcsolom.
Várok.
Várok, de mire? Többször csinálta ezt, ilyenkor minimum egy óráig nem jó. Reménytelen kísérletet teszek a bekapcsolására, de hiába.
Még várnom kell.
A szembe lévő falra pillantok. A poszterjeim visszanéznek rám.
- Ugye ti itt vagytok nekem? - teszem fel a kérdést hangosan, kétségbeesett hangon.
Újra a falamon lévő emberekre nézek, akik vagy visszanéznek rám, vagy nem. Melyik a roszabb? Megvető és értetlen pillantásokkal illetnek. Némelyik elfordítja a fejét, rám se néz. Biztos nem érdemlem meg.
- Ti sem akartok látni engem többé? - kérdezem.
Nincs válasz. A megvető, értetlenkedő arcok belemarnak a szívembe. Nincs remény. Egyedül vagyok. Ekkor jut eszembe a kis macim (Leopárduc), aki mióta tudom az eszem, velem van.
Szeretem őt.
"Mármint, hogy szeretsz? Szerelmes vagy belém?" - visszhangzik a kérdés a fejemben. Ő mondta ezt, mikor mondtam neki, hogy azt hittem szeretjük egymást. Hogyan szeretem? Egyszerűen csak szeretek vele lenni. Mit kell ezen magyarázni? De szemmel láthatólag ő nem így érez. Szeretett valaha bárki is viszont engem? Nem mintha kiérdemelte volna egyik is a szeretetem. Később mind megbántott. Azt hittem Ő különb. Úgy néz ki tévedtem.
Felejtenem kell.
El kell felejtenem ezeket a negatív gondolatokat és két hétig csak magammal foglalkozni. Éhes vagyok. Rántottát fogok készíteni.
A rántottámat majszolgatva újra bekapcsolom a gépet ezúttal sikeresen. Mindennapi netes tevékenységem végzem monoton ütemben. Közben beszélgetéseink foszlányai visszhangoznak a fülemben, de ahogy elkapnék egyet, el is felejtem és új keletkezik helyén, majd elölről kezdi önmagát ez az ördögi kör.
Órák múltán az álmosság ólomként nehezedik fejemre. A fülem is belezúg. Mégsem fekszem le. Valakivel beszélek facebookon. Nem, nem ezért vagyok még mindig ébren.
Félek az álmaimtól.
Félek, hogy álmomban kísértene. Ez nem alaptalan félelem. Nem olyan rég, mikor összevesztem számomra fontos emberekkel, több hétig velük álmodtam. Mintha az álmaim szándékosan gúnyt űznének belőlem. Mintha az lenne a céljuk, hogy az orrom alá dörgöljék, hogy milyen volt velük és milyen most. Szánalmas érzés.
Késő van. A gondolkodás nehezemre esik. Kellemes érzés, mégis nyomaszt. Lefürdök és aludni térek.