Reggel háromnegyed kilenckor szól az ébresztőm. Fontos megbeszélnivalóm lenne face-en egy ismerősömmel.
Nem érdekel.
Kikapcsolom és visszaalszok. Nem sokkal később újra felkelek. Erőt veszek magamon és felülök. Fontos lenne az a beszélgetés. Megnézem az időt és nagyot dobban a szívem. Tizenegy óra. Ma jön apu és húgom! Fel kell öltöznöm! Öltözés közben azon kattog az agyam, hogy már itt kéne lenniük. Lehet, hogy már megjöttek, csak még nem vettem észre? 20 perc alatt elkészülök. Sehol sincsenek. Fél tizenegyre szoktak jönni. Lehet, hogy késnek, de ennyit? Egyenlőre nem fárasztom magam ezzel. Bekapcsolom a számítógépet, ami ismét eljátsza azt, amit tegnap. Nem érdekel. Nem fogom kikapcsolni! Lehet, hogy még fent van ismerősöm és tudunk beszélni. Hozzákapcsolok egy egeret a gépen pedig megnyitom a monitoron látható billentyűzetet. Felmegyek facere, ahol Ő írt nekem. Először megnézem, hogy akivel beszélnem kellett volna írt-e, de meg se nézte az üzenetemet. Ezután elolvasom azt a levelet amit Ő írt.
"Elviselem a napi 500 ölelést, akkor te miért nem vagy képes elfogadni, hogy nem tudok súlyos szavakat mondani?"
Igen. A bocsánat tényleg nagyon súlyos szó. Sokszor volt, hogy elismerte nekem van igazam, ő hibázott. Én kértem mindig bocsánatot. Ő soha. Talán már régebben is sejthettem volna, hogy egyoldalúak az érzéseim. Túlságosan ragaszkodó vagyok, azt hiszem.
Hosszú az üzenete és a szívembe mar. A végére érve, csak annyi jut eszembe amit a minap egy könyvben olvastam. "Köszönjük az őszinteségedet." Lényegében leírta, hogy simán kibírná nélkülem, meg sem érintené az elvesztésem. Fáj. Vontatott könnycseppek haladnak az arcomon. Kívánom a sírást, de nem engedhetem meg magamnak. Itt minden áthallatszik. Nem akarom, hogy bárki is tudjon a gyengeségemről. "Mi lesz ha letelik a két hét? Én nem foglak keresni." - írta. Nem. Persze, hogy nem. Én se keresnék olyanokat akiktől meg akarok szabadulni. Ez teljesen egyértelmű. A kézfejemmel letörlöm az arcom és megírom neki, hogy erre nem tudok hosszan válaszolni, mert nem jó a billentyűzetem. Igazából az egész laptopom szarakszik, de mindegy. Nem fogom neki elmagyarázni.
Úgy sem érdekli.
Végül kikapcsolom a laptopom. Meg kell válnom tőle egy órára. Addig kimegyek és megkérdezem mamát, hogy merre vannak már apuék, mert a kocsi még mindig nem áll bent. Mama a konyhában van, készíti az ebédet.
- Szia. Apuék hol késnek? - kérdezem, mire ő elmagyarázza, hogy nem indul be a kocsi, egyik szerelő szabadságon, másik elméletileg nyitva van, gyakorlatilag fasorban sincs, a harmadiknak meg sok a munkája és csak kedden ér rá. Ma szombat van. Nem jönnek a hétvégén. Ez az én szerencsém, igaz? Miért romlik el minden körülöttem? Én vagyok a hibás, mint mindig... Megint nekem kell bocsánatot kérnem, igaz? Persze, hogy nekem. Hisz én vagyok olyan hülye, hogy szeretem Őt. Miért ilyenek az érzéseim, mikor feketén fehéren leírta, hogy nem szeret? "Nem ilyennek ismetelek." - visszhangzik a fejemben egy sor. Én sem ilyennek ismertem magam. Soha nem kellett volna ennyire megszeretnem valakit. Ez csak sebezhetővé tesz. Utálom magam emiatt. Miért írt nekem? Azért, hogy jobban fájjon? Két dolog lett volna mára ami eltereli a gondolataim róla. A laptopom és apuék látogatása. Apuék nem jönnek. Újra a laptophoz kell nyúlnom. Á-á! Még nem telt le az egy óra. Mint egy mentőöv, hallom mama hangját, hogy kész az ebéd. Semmi étvágyam. A gyomrom, sőt az egész mellkasom görcsbe. Reszketnek a végtagjaim, a fejem felhős. Bekapcsolom a zenét, mivel ebédnél mindig zenét hallgatunk. Az én zenémet. K-popot. Leülök az asztalhoz és szedek. Undorodva nézem a kedvenc levesem a tányérba. Le kell gyűrnöm. Állítólag evés közben jön meg az étvágy. Remélem igaz.
Hát nem. A második utolsó falatjait, hányinger szerű érzés kíséretében nyomom le a torkomon. A csonton maradt meg egy kis husi, amit mama meg is jegyez, hogy egyem már meg. Egyszerűen figyelmen kívül hagyom, kikapcsolom a zenét és visszajövök a laptopomhoz. Többé-kevésbé elmúlt az egy óra. Reménykedve kapcsolom be a számítógépet, ami minden jel szerint be fog kapcsolni. Felragyog a szemem és várok. Ki írja "Üdvözöljük", én pedig tudom, hogy mostmár jó lesz, mégis leáll.
Állj.
Ilyet eddig még egyszer sem csinált. Mi lehet a baj? Újra és újra próbálkozom, de mindhiába. Remek. Akkor olvassunk? Aludjunk? Vagy menjek el valahová netezni? A tescoba van wifi, ha úgy nézzük. Istenem, de hülyeségeken töröm a fejem. Ha ez a szar nem kapcsol be, hogy fogom lebeszélni a holnapi mozizást barátnőimmel? Már el van tervezve, de még semmi nem biztos. Emellett, ha apu nem jön, akkor hogy megyek el hozzá? Mert elvileg jövőhéten nála leszek, hogy együtt menjünk évzáróra. Jobban mondva, hogy elvigyen, aztán mekizzünk. Lehet mozizás után nem ide kéne visszajönnöm, hanem oda kéne mennem. Nem, ez hülyeség. Moziba nem viszek annyi cuccot, meg még a mozit sem tudom lebeszélni így. Viszont ha ma mennék apuhoz, akkor netem, gépem és apu is lenne. Az évzáró kedden lesz, addigra megcsinálják a kocsit. De tőle ritkán indulnak buszok Debrecenbe. Jajj, egy kis várakozás senkinek sem árt. Akkor eldöntöttem? Ma megyek apuhoz? Egyébként apu innen kb. negyven kilóméterre lakik egy kisvárosban. A gondolat miatt, hogy egy hét amúgy is adott, könnyebb volt beletörődnöm a találkozás nélküli két hétbe. Nem adhatom fel ezt a kis kapaszkodót. De nem emiatt megyek apuhoz. Mentem volna amúgy is és biztos nem bírnám sokáig számítógép nélkül. Meg kéne néznem mikor megy busz apuhoz, de a buszmenetrend papa szobájában van, ő pedig alszik. Igen, öregeknél megy a délutáni alvás. Perpillanat egy házba vagyok zárva 2 alvó öreggel, egy rossz laptoppal, egy telefonnal és 3 TV-vel. Tévét már két éve nem nézek, a telefonomon pedig csak pou van. Azzal is inkább csak Ő szokott játszani. Miatta töltöttem le újra. Ha bele gondolok, hogy az életemben mennyi mindent tettem érte... Hogy hányszor választottam őt magam helyett... Szinte hallom a választ. "Nem én kértelek rá." Nem kérted, mégis megtettem. Azt hiszem ezt hívják szeretetnek. Persze te ezt nem érted, soha nem szerettél.
Megint a borús gondolatok. El akartam menni diákmunkára. Nagyon szeretett volna egy Xperia Z-t, de én Z2-t szántam neki. Ha megkaptam volna a fizetést, vettem volna neki egyet. Talán a világ egyik legjobb telefonja az a szerkezet. Nem magamnak, neki akartam. Szeretném mondani, hogy azért, mert szerettem, de nem. Azért, mert szeretem. Most is, miközben a szemem előtt cikáznak a szívembe fúródó szavak amelyeket írt. Nem sértések voltak, csupán igazak. És az igazság mindig fáj. Szeretném azt mondani, hogy ez az ő hibája és lehet, hogy az is, de ha nem szeretném ennyire, akkor biztos nem bántott volna, hogy ő... Meg sem érintené ha elhagynám. Akkor miért foglalkozok vele ennyit? Miért gondolok most is rá? Én túl sok ölelést adok és ő ezt elviseli. Ő érzéketlen, akkor én ezt miért nem tudom elviselni? Cserébe amiért ő elviseli a sok ölelést. Ami neki napi 500, igazából meg olyan 10 lehet...
Miért? Miért olyan nagy baj, ha együtt vagyunk egész nap és én 10-szer megölelem?! Hatalmas különbség van aközött, hogy valaki megölel, minthogy valaki nem szeret és azt viseld el. Mégis a hülye természetem miatt magamat hibáztatom. Pedig nem én vagyok a hibás. Meg kellett volna nyugtatnia, hogy a horoszkóp hülyeségeket beszél. Nem azért beteg, mert velem van és nem fog meggyógyulni akkor, ha különválunk. Ehelyett még több érzéketlenséget kapok és egy üzenetet, melyben kifejti, hogy csalódott bennem és, hogy eddig sem kért bocsánatot, ezután se várjam, én vagyok a hibás, amiért nem tudom ezt elnézni neki. Ő így érzi. Legalább a hibáimmal kapcsolatban nem érzéketlen.
De hogy nekem mégis mi a bajom?! Hogy mióta összeveszett egy bizonyos személlyel, azóta másmilyen lett. Azelőtt észre sem vette, hogy valami megbántott. Előbb-utóbb túltettem magam rajta. Most mit kapok? Észreveszi, ha valami, bármi bánt, de szarja le magasról. Ha úgy nézzük fejlődés, hogy észreveszi, de sokkal rosszabb érzés, ha úgy nem tesz semmit valaki, hogy tudja, hogy kéne, mintha nem tudná. Most, hogy észreveszi, megkapom, hogy "már megint besértődtem" stb... Miközben nem. De ez a mondat napi 3x olyan szinten írritáló, hogyha meghallom, már csak amiatt megsértődöm. Azelőtt nem vett észre semmit, nem mondott semmit. Fájdalmas, de nyugalmas volt. "Ha nem sértődtél be, akkor miért hozod fel fojton a két hetet?" Mindig is így csináltam. Mindent túlreagáltam, de te semmit nem vettél belőle észre, vagy csak figyelmen kívül hagytad. Most észreveszed és besértődésnek tulajdonítod, holott a mögötte rejlő érzelmeket kéne figyelembe venned. Belegondoltál akár csak egyszer is abba, hogy én hogy érzek? Mert én belegondoltam abba, hogy te mit érzel. Nem érted a helyzetet és a büszkeséged hajt, hogy ne kérj bocsánatot. Azt sem tudod, hogy miért kéne, igaz? Nem szándékosan tapostál a lelkembe, szóval nem tudhatod, mi bántott meg. Vagy ha szándékosan tetted, akkor meg alapból nem akarnál bocsánatot kérni.
Nagy önsanyargatásom közepette eltelt egy óra. A laptopom még mindig nem kapcsol be. Ma elmegyek apuhoz. Megnézem mikor megy a busz. Nem érdekel ha papát felkeltem, aludt már eleget.
Mikor kilépek a szobából látom, hogy már mindketten felkeltek. Bemegyek, elveszem a telefonkönyvet - mert abban van a menetrend - és kimegyek. Kereken háromkor indul a busz. Az egy fel óra. Negyed óra, míg kiérek a buszvégre, szóval egy negyed óra alatt össze kell pakolnom. A pakolás teljesen eltereli a figyelmemet róla. Mama ad egy szatyor pogácsát, hogy adjam oda apunak. Gyorsan még azt is elteszem, aztán biciklire pattanok. A biciklizés számomra mindig a felszabadultság érzését keltette, ahogy most is. Száguldani a semmibe - ami perpill a buszvégállomás -, miközben a szél keményen a testedbe fúródik, mintha ősellenségek lennétek és az lenne az életcélja, hogy ledobjon a bicikliről. 57-kor érek a buszvégállomásra, ahol gyorsan ledobom a biciklit és éppen elérem a buszt. Mamáék ma érte fognak jönni. Valamikor. A buszon elalszom, de többször felkelek. Nem ismerem ezt az útvonalat. Olyan idegen. Rengetegszer megtettem már a Berettyóújfalu - Debrecen és a Berettyóújfalu - Kaba - Nádudvar útvonalat, de csak másodjára járok a Berettyóújfalu - Püspökladány - Nádudvar útvonalon. Püspökladányon leszállok és zenét hallgatva várom a következő buszt, ami egyenesen Nádfalvára visz. A sofőrnek mondom, hogy diákot szeretnék, ő pedig magyaráz valamit a diákigazolványról. Nem értem mit mond. Összefolynak a szavai. Biztos azt szeretné, hogy mutassam meg. Mondom, hogy adom, erre ő azt mondja, hogy nem kell. Nem értem. Akkor vajon azelőtt miről beszélt? Ahogy látom, ez rejtély marad. Leülök és erősen szuggerálom a környezetet. Tudom, hogy hol kell leszállnom, de nem tudom, hogy az mi után jön. Végül sikeresen leszállok. Apu elémjött és együtt mentünk "haza". Valamilyen varázslat segítségével egész napra kizártam őt a fejemből. Apunak meséltem egy csomó mindent, aztán net elé ültem és lebeszéltük a lányokkal a holnapi mozizást. Megnéztem, hogy innen mikor megy busz és nagyobbat döbbentem, mint azt bármikor hittem volna. Délben indul a busz. Az azt jelenti, hogy egyre ott van. Ez nagyszerű, de a film négykor kezdődik. Mit fogok én csinálni addig? Ami biztos, hogy mit nem fogok csinálni. Nem fogok rajta gondolkozni. Netezés közben apu szól, hogy nemsoká ki kéne kapcsolni a gépet, mert most megy fürdetni húgomat. Jó. Míg ők kint vannak, kikapcsolom a gépet és átváltok telefonra. Felmegyek az emeletes ágy tetejére, hogy bedugjam a telefonomat töltőre. Épp, hogy kész vagyok, apuék visszajönnek. Én is elmegyek fürödni, aztán vissza az emeletes ágyra. Éjfélig még telefonozok - töltök le új játékokat, mert itt van wifi -, aztán elnyom az álom.