Ébren vagyok. Azt hiszem. Mostanában a valóság és az álomvilág határai elmosódnak. Álmok? Álmok... Igen, ma álmodtam. Róla álmodtam. Miért pont róla? Megint ez a hülye tudatalatti baromság! De ez teljesen más jellegű volt. Ketten elmentünk nyaralni és minden roszra fordult. Nem hiszem, hogy ez a veszekedésünk miatt van. Olyan 25 nap múlva közösen elmegyünk nyaralni. Valószínűleg ezt az álmot a szorongásom kreálta afelé, hogy ott minden jól sikerüljön és ez legyen számára a lejobb élmény amit valaha átélt. Hogyha még nem is maradunk együtt örökké, az emlékezetében sokáig éljek.
A kezembe veszem a telefonom és felcsatlakozom wifire. Barátnőm írt. Beszélgetünk egy ideig komolyabb és komolytalanabb dolgokról, aztán a kezembe veszek egy könyvet. "A lázadó". Az egyik osztálytársamtól kaptam kölcsön és holnap, az évzárón vissza kell adnom. A könyvjelzőre nézek és nyelek egyet. Holnap vissza kell adnom? A felénél járok. Na akkor kezdjünk neki.
Pár óra olvasás után, már csak száz oldal van hátra. Ennyi... Nem bírom... Hogy tudtam az alkonyat negyedik részét egy nap alatt kétszer kiolvasni? Most nagyjából kétszáz oldalt olvastam, mégis kész vagyok. Érdekel a könyv, mert fogalmam sincs mi lesz benne ezután, de a figyelmem sokszor elkalandozik és a semmibe meredek, emellett halálra unom magam.
Tudom mit akarok. Folytatni akarom a noragamit, amit tegnap a McDonald'sban elkezdtem. De nem tehetem! Ki kell olvasnom ezt a könyvet, mert holnap nem lesz erőm hamarabb felkelni emiatt. De... Miért is kéne hamarabb felkelni? Az évzáró délután 5-kor kezdődik. 3-4 körül elindulunk, addigra pedig csak kiolvasom tán. De ha animét akarok nézni, annak meg kell adni a módját. Itt a számítógép, azon fogom nézni, hisz nagyobb a képernyője. Már jó ideje elmúlt dél, éhes vagyok. Ennem is kell. Sőt, még fel sem öltözem, szóval arra is időt kell szánni.
Nagyszerű! Mindent megcsináltam és előkészítettem a zavartalan animenézés érdekében. Bekapcsolom a számítógépet és magamban összeszedem, mit is kell még elintéznem. Facebookot és freemailt megnézni, szavazni... A szavazással kezdem, mert az önmagában elvesz egy fel órát minimum. Van egy k-popos oldal, ami szavazást indított. Egy nap 19-et lehet szavazni. Na én kölcsönkértem néhány ismerősöm facebookját és ezekkel szavazok nap, mint nap. A mai sem különb. Monoton nyomkodom a "vote" gombocskát, míg el nem mosódik a szemem előtt a kép. Ekkor pislogok és felmérem hol járok. Leszavazom a 19-et, majd másik facebe lépek be. Ezt addig ismételgetem, amíg az összes szavazatom leteszem rájuk. Ugyanis két szavazás van. Melyik a legjobb énekes és melyik a legjobb logó.
A szavazás végeztével a saját fiókomba lépve nézem meg az üzeneteimet. Ő írt.
Tegnap megírtam neki barátnőm reakcióját a kis szövegére. Erre válaszolt. Nem érti, hogy mi baj van vele. Szerinte teljesen jó a szövege.
Akkor nem csak idegesség miatt írta. Tényleg így gondolja.
A szívem összeszorul a felismerés miatt, de nem érdekel. Nem válaszolok erre. Viszont más dolgokat is ír, azokra válaszolok. Meg is kérdezi, hogy nem láttam amit válaszolt rá? Megírom neki, hogy láttam és tudomásul vettem. Ezután tovább beszélgetünk és egyszer csak feljön a nyaralási téma. Utána nézek, hogy mikor indulnak vonatok oda és mikor vissza. Megnézem, hogy lehet-e rajtuk biciklit szállítani, de ami nekünk jó lenne vonat, azon nem lehet. Ennek még utánna fogok nézni, de addig is kiszámolom, hogy mennyi lesz oda-vissza az út és megírom neki. Beszélgetünk még sok mindenről, de 6 körül le kell lépnie. Elköszönünk.
Most barátnőmmel beszélgetek. Telik-múlik az idő és rákérdez, hogy mizu vele. Megírom neki, hogy beszélgettünk, mire ő megkérdezi, hogy akkor ezt kibékülésnek hívhatjuk? Magamban nevetek. Kibékülés? Ugyan, szó sincs itt kibékülésről. Azért beszélünk ilyen jól el, hogy ne szakadjon meg köztünk a kötelék erre a két hétre amíg nem találkozunk. Mert ez köztünk nem egy átlagos összeveszés. Tudja, hogy nekem nehéz ez a két hét, mert én szívesen tölteném minden szabadidőm vele. Az elején tényleg nagyon nehéz volt. Most is néha rágondolok, hogy hülyeség kivárni ezt a két hetet, nem bizonyítok vele semmit, de épp ez a hülyeség. Kell a két hét. Mindkettőnknek. És amilyen szöveget írt.... Szerintem örülhetne neki, hogy nem akarok vele valóságban találkozni. Facen vissza tudom fogni magam, de a valóságban nem menne. És én akarom azt a közös nyaralást. Mindennél jobban. Viszont szerinte minden rendben van a kis szövegével, úgyhogy ő nem fogja újra felhozni a dolgot. Még ha néha-néha rá is gondol hogy valamit akar csinálni velem közösen, vissza fogja majd magát. Arra vár, hogy feladjam. Azt hiszi, bármelyik pillanatban amikor beszélgetünk elfelejthetem amit mondott és benyöghetem, hogy "átjössz?" vagy megírom, hogy "amúgy, mit csinálsz? Van kedved sétálni?" de ez nem fog megtörténni. Ő erre vár, én pedig a két hét végére várok. Ez csak egy látszat, amivel tudatjuk egymással, hogy harag nincs, de egyikünk sem teszi meg az első lépést. Ő mert "soha nem kérek bocsánatot" és "nem fogok kezdeményezni" én pedig mert még csak az első hét harmadik napja van. Várni fog.
Ahogy én is.