Húgom nyüszítésére kelek. Nem találja a távirányítót, apu pedig főz, szóval nem tud azonnal bejönni, de szól húgomnak, hogy mindjárt jön, az mégsem hagyja abba a nyivákolást.
- Valaki vágja már pofon helyettem! - kiáltom le az emeletről és a fejemre húzom a párnát. Nem lesz gyerekem. Soha.
Senki sem jön a kérésem teljesítésére, de a fenyegetéstől végre befogta a hülye pofáját. Unottan megnézem a telefonom. Fél tizenegy. Fel kéne kelni, hogy elkészüljek és elérjem a buszt, mert ha azt lekésem, akkor csak 4 óra múlva megy másik. Igen. Ez Nádudvar. Még Debrecenbe is ilyen ritkán járnak buszok. Micsoda világváros... Kivasalom a hajam a hajvasalóval, amit tegnap kértünk kölcsön a szomszédtól, mert én otthonhagytam a sajátom. Készülődés közben egyre csak rajta gondolkodok. Tegnap este még írt, hogy nekem minek kell ez a két hét, min akarok gondolkozni? Min is? Nem is tudom. Az élet értelmén? Talán csak egy kis szünet kell nekünk, igaz? Miután elkészülök, megkajálok és rohanok a buszhoz, le ne késsem. Mindig későn indulok el, de végül elérem a célom. Ez esetben a buszt. A buszon zenét hallgatok, hogy gyorsabban teljen az idő és valóban, szempillantás alatt letelik az az egy óra. Magam sem hiszem, hogy végre meghallgattatott a kérésem. Szinte le esek a buszról és bizonytalanul támolygok egy ideig. Egy óra van. 15:45-kor fogunk találkozni az apollónál. Addig mit csináljak? Végül elindulok a Piac utcára. Túl hamar érek ide. Pont a meki elé. Hmm, régi szép emlékek. Emlékszem amikor kicsit ittas állapotban bebotorkáltam ide ismerőseimmel. Régen volt már az. Nem hiszem, hogy megismételném. Mikor is volt az? Egy éve március 13-án. Huhh, anyám, hogy repül az idő! Mintha csak tegnap lett volna! Megmosolygom a gondolataim és belépek emlékeim helyszínére. Ha még úgy is van több, mint két órám, akkor van időm ide is benézni.
Veszek egy 2.5 dl-es epres shake-et és egy eldugottabb helyet keresek. Nézelődés közben meglátok egy lányt az anyukájával, akin "Durarara!"-s táska van. Már kétszer nekikezdtem, hogy megnézem azt az animét, de időpocséklás. Nem rossz, sőt egyértelműen jó és a grafikája is nagyszerű, viszont valamiért nem nekem való. De ezek szerint a csaj animés. Gondolkodás nélkül odamegyek hozzá. Egyáltalán mit akarok neki mondani?
- Szia! - köszönök, mire rám néz - Lefotózhatom a táskádat? - kérdezem.
Jó, igen, hülyén hangzik, tudom. A csaj zavarodottan rám néz és egy perszével beleegyezik. Látszik az arcán, hogy nem érti a szitut, de valahogy mégis felragyogott az arca. Lefotózom a táskát, köszönetet mondok és leülök egy nyugalmas helyre, ahol észrevétlenül eltölthetek két órát. Miért mentem oda hozzá? Biztos nem amiatt mert annyira tetszett az a táska.
Akkor mégis miért?
Tudatni akartam vele, hogy én is animés vagyok.
Miért?
Hogy tudja, nincs egyedül.
Ilyen táskát biztos nem a sarki kisboltból vett. Egyértelmű, hogy jár ilyen témájú rendezvényekre.
De ha az utcán random találkozik egy másik ilyen emberrel, akkor az úgy meggyőzőbb. Nem mellesleg az anyukája is vele volt. Így lehet jobban fogja támogatni a lányát.
Miután tisztáztam magamban mindezt, újra a lány büszke mosolyára gondolok, amit az anyja felé küldött, mikor azt hitte, már elmentem és nem látom. Szívmelengető érzés tölt el és én is elmosolyodom. Nem valami sűrűn teszek jó dolgot, de akkor legalább érje meg, nem igaz? Hátradőlve szürcsölgetem a shake-emet, aztán rájövök hogy unatkozom. Ez így nem vezet sehová. Csak egy villanás ugyan, de az elmémbe egy nagyszerű tény férkőzik. Mekibe vagyok. Van nálam telefon. Wifiiiii! Érzem, ahogy a szemem felragyog és abban a másodpercben felcsatlakozom a wifire. Először megnézem a facebookot. Ő írt. Miért zaklat már megint?! Had éljem már le ezt a két hetet anélkül, hogy rajta kéne rágódnom.
Elviselem - villan be a szó, amivel az egyik tulajdonságomat illette. Igen, engem el kell viselni. Mint egy gennyes, puffaszkodó dudort az arcodon. Aztán egyszer csak eleged lesz és megkísérled kinyomni, mire az csak jobban elmérgesedik. Ez vagyok én. Van valami probléma vele?! Lássuk mit írt.
Ő volt a 4000. BTS-re szavazó ember. Ez dícséretes. Ma dél-korea meccs lesz. Ohh, igen. Foci. Az fontos. Meg szerdánként az eszmeralda vagy mi. Ja... Szulejmán. Szerdánként nem "zavarhatom" sokáig, mert akkor szulejmán van. Én ezt nem elviselem, hanem elfogadom. Ha ő szereti ezt a sorozatot nézze, hát mit érdekel engem? Elviselni... Mi lehet olyan szörnyű bennem, amit csak elviselni lehet?
Írok neki egy - a reakciómhoz képest - hosszú választ. Ahogy ezzel végeztem újra rámszáll a tehetetlenség és unatkozni kezdek. Ha így állunk a végső mentőövemhez kell nyúljak. Megnyitom a googlet. Üres fejjel nézem a néha-néha megjelenő kis csíkot, ami azt jelzi, hogy írnom kéne. Otthon még hétközben, a laptopomon írtam egy listát a nyárra, amin több, mint 20 anime cím volt. Most miért nem jut eszembe egy sem?! Felrémlik egy valami. Nora... Noragami? Ilyen van? Na majd meglátjuk. Beírom a keresőbe, ami kiadja az első részét. Telitalálat! Elkezdődik az első rész és egyből eszembe jut, hol láttam ezt. A mondoban volt. Pont az én izlésem a grafikája. Pár perc elteltével elkezdődik az opening és egyből beleszeretek. El sem hiszem, hogy valaki ilyen gyönyörűt tud alkotni! Megnézem az első három részt és - a net lassúsága miatt - idejét érzem az indulásnak. Negyedre az apollóhoz érek, ahol még senki nincs. Igazuk van, ki az a hülye, aki egy fél órával a találkozó előtt ideér? Bemegyek az apollóba - ahol egy lélek sincs, még a büfé sincs nyitva - és keresek magamnak egy kényelmes helyet ahová leülhetek. Hát kényelmeset nem találtam, de a semminél egy kemény szék is jobb. Félkor már aggódni kezdek. Hol vannak ezek? Idegesen felállok és vonakodva az ajtó felé sétálok. Szerencsére meglátok három árnyat az üveges ajtó mögött és boldogan ugrom a legközelebb álló nyakába.
- Sziasztok! - köszönök, ők is köszönnek és megdícsérik a hajamat. Tényleg. Nekem már megszokott, de ők nem látták még az új színt benne. Beszélgetünk, miközben az ötödik embert várjuk, aki az utolsó pillanatban érkezik meg. Mikor teljes a csipet-csapat bemegyünk és megvesszük a jegyeket. A büfénél komoly dilemmában vagyunk, mivel nem tudjuk milyen hosszú a film, így azt se, mennyi popcornt vegyünk. Végül többségünk a közepes menü mellett dönt és halál nyugalommal sétálunk be a sötét, kivilágítatlan terembe, ahová még be se lehetne menni, de mi ezt csak akkor tudjuk meg, miután a nénike utánunk jön a jegyeket beszedni. Teljesen megfeledkeztünk róla, hogy még a jegyekre szükség lehet. Meglátszik, hogy a cinema-city-re szokott a társaság.
A film alatt teljesen üres a fejem és csak azt érzékelem, amit látok. Jó érzés kikapcsolni egy kicsit. Hamar elrepül az a másfél óra és már csak a feliratot látjuk a végén. Nem tudom mit gondoljak erről a filmről. A Noragamihoz képest a rajzolása pocsék volt. Elvileg Miyazakinak ez volt az utolsó filme. Nem tudom mit gondoljak. Inkább nézek animét.
Itt állunk az apollóban és nézünk egymásra. Most vagy itt elválunk, vagy valaki kitalál valami programot és együtt töltünk még egy kis időt. A buszom 2 óra múlva megy és a telefonomon kevesebb, mint 15% van, nem tudna annyi ideig elszórakoztatni, emellett utálom az átlagos búcsúkat. Túl egyszerű lenne, ha csak egy film erejéig ültünk volna össze. De akkor mit csináljunk?
- Mi lenne, ha elmennénk billiárdozni? - kérdezem és a szám gyorsabban jár, mint az agyam. - Csak ha van kedvetek. - teszem hozzá gyorsan. Nem akarok senkire ráerőltetni semmit. A társaságunkból 2 lánnyal majdnem két hónapig voltam roszba, amiért nem jöttek el egy megbeszélt programra és le sem mondták, mivel az egyikük nem tudta, hogy még áll az ajánlat, a másikuk pedig nem merte nekem elmondani, hogy nincs kedve jönni, mert hitte, hogy én rá fogom beszélni, hogy mégis jöjjön el. Nevetséges, de lehet így lett volna. Ez is egy olyan dolog ami soha nem fog kiderülni. Az a két hónap... Túl gyorsan eltelt. Észre sem vettem és már megszoktam nélkülük. Most ez a két hét, miért ilyen nehéz? Ha egyedül vagyok miért érzek minden percet csigalassúnak? Úgy érzem, még sokszor fogok rá gondolni. Végül mindannyian beleegyezünk a billiárdba és villamosra szállva a plázai játékterembe megyünk.
Kb. egy fél órája billiárdozhatunk és mindenki jól szórakozik. De... Az előbb, mielőtt ez a golyó begurult, azelőtt is ugyanennyi golyónk volt fent! Az ellenséges csapat egyik tagjának ezt megjegyzem, mire az fura mosoly kíséretében biztosít róla, hogy semmiről nem tud, végül meggyőzöm magam, biztos félreszámoltam. Legurul az ellenség utolsó golyója.
Vesztettünk.
Nem érint meg különösebben a hír. Ez csak egy játék. De mikor az ellenfél csapat egyik tagja tudtunkra adja, hogy mikor nem figyeltünk két golyót feltettek, kiveri a biztosítékot. Úgy érzem átvertek és cserbenhagytak. Ezért vesztettünk? Komolyan? Egy ilyen hülye játékban csalni? Idegen érzés jár át, de ahogy nézem csapattársamnak is erősen megrendült a hite. Úgy néz ki, mint akinek most tépték szét a kedvenc maciját. Igen, ez aljas húzás volt. Mindketten kipanaszkodjuk magunkat és új csapatokat osztunk.
Még teljes erőbedobással küzdünk a győzelemért, mikor lekapcsolódik a lámpa. Csalódottan sóhajtok. Ez a játékidő végét jelzi. Mégis melegség tölt el. A délután nagyrészét a barátaim társaságában töltöttem el, boldogan úgy, hogy ő az eszembe sem jutott.
Észbe sem kapok és a pláza előtt állunk búcsúzkodásra készen. Hát igen. Eljött ez az idő is. Mégse érzem túl korainak, vagy késeinek. Tökéletes az időzítés. Minden kész arra, hogy ez maradjon meg a nyári emléknek. Ha majd rájuk gondolok, ott lesznek a sötétben, egy dákóval a kezükben. Khm, ezt nem félreérteni. Szeretem őket. Minden kis hibáikkal együtt, minden összekapásunk ellenére szeretem őket.
Elválásunkkor elvileg csak én mennék a buszvégállomás irányába, de egyikük felajánlja, hogy elkísér. Ismét a jól ismert melegség. Hála? Bizalom? Talán valami másmilyen érzés az aminek ilyen jóleső a perzselése?
Mégis minden köddéfoszlik és a dermedt valóságban állok riadtan, mikor az időt nézem.
Tizenkét perc.
Ennyi idő van, hogy a buszvégállomásra érjünk.
Lehetetlen.
A villamos sehol, gyalog pedig sietve húsz perc az út. Kétségbeesés kúszik végig a gerincemen lassan átjárva az egész testemet. Barátnőm rángat vissza a valóságba.
- Elérjük. - bíztat. Reményt csal a szívembe.
Sietünk. Olyan szinten, ahol egyedül nem bírnám. Biztos elkalandoznék és lelassítanék. De akárhányszor ránézek visszatérít a célomhoz. Ő tényleg hisz benne, hogy sikerül odaérnünk. Akkor én miért ne hihetnék?
Még nem is látjuk a célt, mikor szembesülünk vele, hogy csak 5 perc van hátra. Elkezdünk futni. Nem fog menni. Egy egész utcahossz választ el a céltól, amin a busznak 3 perc végigmenni.
Lehetetlen.
Vért érzek a torkomban, de barátnőm rendíthetetlenül fut tovább. Futok még egy ideig, de nem megy. Lassítok, végül sétára váltok. Futótársam is követi a példám.
- Még 4 perc. - közli. - kifáradva nézem az előttünk lévő távolságot. Kínomba szinte nevethetnék magamon.
- Ugye tudod, hogy nem fogjuk elérni? - kérdezem.
- Nem, nem tudom. - mondja biztosan és az erejéből rám is átszáll valamennyi. Nem fogjuk elérni, ebben biztos vagyok. Engem már a remény is elhagyott. De meg sem próbálni ostobaság lenne. Emellett, ha barátnőm hisz benne - miközben nem is az ő buszáról van szó - gyengeség lenne, ha pont én adnám fel. Mégsem engedem meg magamnak a hiú reményt. Nem akarok csalódni. A buszvégállomás sarkához érve még egy percünk van. Egy utolsó vágtát még beiktatunk és épp látjuk a tőlünk 10 méterre lévő buszt elindulni. A saját magam elleni káröröm, hogy "látod, én megmondtam, most sincs szerencséd, ahogy máskor se" - gondolat már átjárja az elmém, mikor barátnőm ismét visszarángat.
- Integess neki! - utasít, mire így is teszek. Még csak 2 métert tett meg a busz, én mégsem hiszek benne, hogy egy kislány miatt megáll.
Mégis megteszi.
Hálálkodva pattanok fel és kotrom elő a pénzt. A torkomból csak halk suttogás jön, mikor a jegyet kérem. Megköszörülöm a torkom és elismétlem, ezúttal hangosabban. A pénzt nagy erőfeszítések árán odaadom, előszedem az összes aprómat, odaadom a sofőrnek és megmondom, hogy nem kérek vissza. Nehezen veszem a levegőt és a torkomból jövő vér ízt is alig viselem. Fél úton járunk, mikor tudatosul bennem, hogy elértem az utolsó buszt. Egy pillanatig sem hittem igazán, hogy sikerül, de mégis megtörtént és mindent a barátnőmnek köszönhetek, aki idáig futott velem. Én megtettem volna ugyanezt valakiért? És értem bárki más megtette volna ezt? Megválaszolatlan kérdések sora áll válaszra várva a fejemben. Nem lesznek válaszok. Soha.
Most, hogy itthon vagyok, első dolgom az, hogy felmenjek facebookra. Barátnőm írt, hogy hazaértem-e. Megírtam neki, hogy igen és megköszöntem mindent.
Még Debrecenben említettem neki, hogy összevesztem vele és most rákérdezett, hogy min. Elküldtem neki, amit még Ő írt. Hogy mekkorát csalódott bennem, hogy elvisel engem és, hogy én miért nem vagyok megértő. Nem ferdítettem el semmit, kerek perec bemásoltam barátnőmnek az üzenetet, mire az kis tétovázás után megkérdezte, hogy biztos ő a legfontosabb nekem? És ha igen, miért? Több órán át beszélgetek vele erről és sok másról. De végig ez motoszkál az agyamban. Mielőtt bemásoltam neki a szöveget, nem olvastam el még egyszer. Nem láttam szükségesnek. Most mégis úgy döntök elolvasom.
Ha te most 2 hétig nem akarsz találkozni az önkényed miatt hajrá!
Felidegesítesz.
Én nem foglak keresni.
A szavak saját alagútat vájnak a szívembe. Képes lesz ezeket valaha bárki is begyógyítani? Akár csak eltorlaszolni, hogy a lyukakon átfùjó szél ne sértse fel újra és újra a hegeket? És ekkor ír újra barátnőm.
˝Reggelente nem vagyok "rosszul" és ez azért van mert veletek jóban lettem.
Mostanság se a dogák, se a felelések, se semmi nem érdekelt, mert tudtam, hogy ti ott lesztek a suliban és beszélgetünk.˝
A szívem sarkain a jég - még ha csak egy kicsit is - olvadni kezdett. Talán még van remény. Talán még nem veszett el minden. Barátnőm úra reményt adott nekem és az adósa lettem. Szeretettel fogok adózni. Szeretettel, amit most már ki kell érdemelni.