Apu hangjára kelek. Nem akarok felkelni. Rászólok, mire azt ismételgeti, hogy én tegnap azt mondtam neki, hogy ma keltsen fel 10-kor. Már majdnem meggyőzöm vele, hogy ilyesmi nem volt, aztán eszembe jut, hogy de, volt. A fenébeee... Ma lesz az évzáró. Nem hoztam el mamától a hajszárítót, szóvval minnél hamarabb hajat kell mosnom, hogy időben megszáradjon. Kivánszorgok a fürdőszobába nulla életkedvvel és nekilátok az előkészületeknek. Megmosom a hajam, miközben a mellkasomban szúró nyomást érzek. Izgulok. Mi miatt? Jó, igaz, hogy még nem olvastam el a könyvet és, hogy nem tudom mikorra szárad meg a hajam és, hogy kémiából nem tudom hanyasra zártak le, de ezenkívül semmi okom nincs izgulni. Vagy ennyi éppen elég ok rá? Törülközőbe tekerem a hajam és felveszem az ünneplőt. Több óra van indulásig, de nem akarok megint átöltözni. Kihúzom a szemem és lemosom a körömlakkom. Épp dél van, mire mindennel végzem. Kibontom a hajam, ami még jócskán nedves. Remélem megszárad iőben. Talán túl sokat aggódom emiatt, mert 5 óra alatt csak megszárad a haj, de előtte még ki is akarom vasalni, az meg nem a legkönnyebb így egyből mosás után. Megeszem a tejbegrízem ebédre és nekilátok a könyv elolvasásának.
Hosszas szenvedés után, de elolvasom, aztán ránézek aqz órára. 3 óra. Mennyi?! Két és fél óráig olvastam ezt a ratyi kis száz oldalt?? Nem hiszek a szememnek. Ez azért több, mint gáz. Gyorsan kivasalom a hajam, ami egyébként kemény 20 percet igénybe vesz, aztán szólok apunak, hogy indulhatunk. Mire apu kiáll a kocsival én felveszem a cipőmet. Felkapom a telefonomat, Orsi könyvét, aztán elindulunk Debrecenbe. Negyed 5-re érünk a Fórumba, ahová az én ötletem volt, hogy nézzünk be, mert nem rég mikor barátnőmékkel voltunk fürdőruhát nézni, kinéztem egyet. Most eldöntöttem, hogy azt megveszem. Felpróbálom és megveszem, amíg apu gyógyszertárba megy. Valami fejfájás gyógyszerről beszélt, hogy elfogyott. Háromnegyedkor indulunk a sulimba az évzáróra. Aput osztálytársam anyukájához küldöm, hogy várjon velük. Ők legalább tudnak viselkedni. Apu nagyon gáz szokott lenni. Tényleg. Megmondtam neki, hogy amíg vége nem lesz az egésznek - beleértve az osztálytermi bizonyítványátadást is - el se monzduljon osztálytársam anyukája és nagymamája mellől. Most épp a szememmel keresem az osztályom. Mennyire lehetnek még hátrébb? Idegesen keresem őket, hiszen bármelyik percben elkezdődhet az évzáró. Először csak egy ismerős arcot látok, de ahogy közeledek az egész osztály a látóterembe kerül. Megölelem néhányukat és megdícsérik a hajam. Megköszönöm és a szememmel a padtársam keresem. Elől áll. Odaállok mellé és egy másik lány mellé, épp mikor elindul a himnusz. Ezután egy túlsűgosan tehetséges kilencedikes énekel el valami parfüm című dalt. Maga a szám nem valami jó, de a csaj hangjába beleborzongok. Ezután a tankönyv átadások következnek. Az osztályunkból négyen kapunk könyvjutalmat, köztük én is. Kimegyek, kezet rázok az igazgatóval és elveszem a jutalmat. A betanult folyamat. Jobban belegondolva igazán monoton az életem. Ha valami naponta nem is ismétlődik, havona vagy legkésőbb évente biztosan. Mondjuk az is igaz, hogy hetedikbe és kilencedikben nem kaptam könyvet, szóval annyira talán mégsem évente. Miközben az igazgató a többi diáknak is átadja a könyvet elkezdem nézegetni az enyémet. Ugyanolyat kaptam, mint padtársam. (Igen, mindketten kaptunk könyvet és mindketten leghátul ülünk.) Az első és a második világháború képes története. Belelapozok és rengetek szöveg, mellettük néhány kép. Aha, szóval ez a képes történet. Valami képregény feelingűre számítok, de ez is megteszi. Hosszabb kézben tartás után egyre jobban érződik a súlya. Mint három történelem tankönyv. Ugye nem hiszik, hogy ezt el fogom olvasni? Mondjuk a második világháborús részt talán. Talán.
Amikor vége az igazgató feladatának, újabb éneklés jön, Ugyanez a csaj, ugyanezt a számot énekelte évelején. Mondjuk akkor még ennél is hamisabban. Most sem az igazi, de jobb, mint évelején. Viszont ahhoz képest, hogy egy éve volt rá készülni, sokkal jobb is lehetne. Vége a számnak és elkezdődik a Szózat. Meghallgatjuk és minden osztály az osztálytermébe vonul, hogy átvegyék a bizonyítványukat. Az osztálytermünkbe leülünk és névsorrendben a tanár mindenkinek átadja a bizonyítványát. Türelmesen várok a saját nevemre, aztán kimegyek a bordós kis füzetért. Visszaülök a helyemre és kinyitom. Kikeresem a kémiát és.... 5-ös! Huhh, micsoda megkönnyebbülés! Minden tantárgy neve mellett ott szerepel a "jeles" szó. Elégedettséggel nézem a dícséreteket is. Igen, sikerült. Mostmár szabad az út a nyári kirándulásunk felé vele. Padtársam ekkor oldalba lök, hogy nézzek táblára. Teszem amit mondd és felcsillanak a szemeim. Ázsiai írásjelek! Egy nagy szívecske van most a "vakáció!" feliratunk helyén, amit utolsó tanítási napon csináltunk. Az érettségizők csinálták? A termünkbe állítólag valami büfé volt akkor. A szívecske belsejében vannak a kis jelek, amik lehetnek akár koreaiak vagy japánok is. Sőt, akár kínaiak is, de azt erősen kétlen, hogy bárki tudná írni. Legjobban a koreai jelekre hasonlítanak, de nem akarok semmi hülyeséget úgy mondani, mintha biztos lennék benne. Annyi ideig tanulmányozom a rendezett rajzocskákat, hogy a névsor végére érünk és a tanárunk jó vakációt kíván nekünk. Padtársammal megkeressük az ősöket, aztán elbúcsúzunk és mindenki megy az útjára. Mi apuval a mekibe. Itt az alkalom, hogy ne saját zsebből mekizzek, hanem apu állja. Bármit kipróbálhatok, amit eddig drágának találtam. Még sem leszek annyira köcsög. Nem akarom én lehúzni aput. Az 500Ft-os sajtburger menüt választom. Ezen kívül egy szuper McFreezet és egy kis epres shake-et, amik együtt majdnem kétszer annyiba kerülnek mint a sajtburger menü. De legalább menüből a legolcsóbbat választottam. Ez pozitív, nem? Egy fél óra alatt bekajálunk, én pedig a shake-emmel együtt szállok be a kocsiba. Az úton az én zenémet hallgattuk és végig énekeltem - még shake-kel a számban is -, mert jó kedvem van. Ma minden a legjobban alakult és egyáltalán nem érzem úgy, hogy az egész egy teljesen elcseszett dolog lenne. Lehet, hogy egyébként az, lehet, hogy szomorognom kéne, hogy mennyi mindent rontottam el az életben, hogy mennyi minden sült el balul, hogy mennyi hülyeséget csináltam és, hogy ez a két hét is az, de nem. Egyszerrűen nem megy. Én azok a hülye emberek közé tartozom akik nem tanulnak a saját hibáikból és újra, meg újra végigjárják azokat mosollyal az arcukon. Igen, hülye vagyok. De legalább élvezem. Nem vagyok egy lelkileg rozzant ember, aki már azt sem tudja mi a boldogság és mindent rettegve tesz meg, attól tartva, hogy újra hibázik. Nem vagyok ilyen és remélem soha nem is leszek. Bolond akarok maradni és vakmerően élvezni az életet. Vele, vagy nélküle, mit sem számít.
Ha neki nem vagyok fontos nekem miért legyen ő az?
Mielőtt haza megyünk, húgomért megyünk érte, apu egyik haverjához, aki elhozta a suliból. Az idegen férfi bemutatja az egész lakását - ami kétszer akkora, mint a miénk és sokkal modernebb -, majd egy rakat kosarat, amelyet állítólagosan ő készített. Eljátszom, hogy nagyon érdekel a dolog és elismerően bólogatok. Ezután elmondja apunak, hogy ha van kedvem jöhetek kosárfonást tanulni jövőhét szerdán. A tekintetemmel próbálom apu felé sugallni, hogy semmiképp sem jövök. De a férfi győzködi aput, hogy látta a szememben a ragyogást, hogy engem biztos érdekel a dolog. Ahaa, biiiztos... Nem! Mindegy, majd otthon megmondom apunak, hogy eszébe se jusson. Beleélem magam, hogy most jön az elköszönés, mikor apu újabb témát hoz fel, a kocsiban akadozó rádiót. Mint kiderült, nem csak egy gazdag kosárfonóval van dolgunk, de elektromos szerelő is. Ez nagyszerű. Megnézik és megmondja apunak, holnap este jöjjön vissza és együtt megcsinálják. Ezután húgom elköszön, ahogy mi is, majd együtt kocsikázunk haza. Otthon ránézek az órára és meglepetten tapasztalom, hogy majdnem 9 óra. Apu elviszi húgomat füröszteni, én pedig még egyszer felnézek facebookra. Barátnőm írt, beszélgetünk egy ideig, hogy mennyire szeretjük egymást és, hogy jó volt újra találkozni. Viszont Ő is írt. Felvették a táborba, ahová nem akart menni. Miért nem akart menni?! Az utiköltségen kívül teljesen ingyenes fizikai tábor! Ő jelentkezett rá! Beadványt csinált, hogy felvegyék, most meg kijelenti, hogy imádkozott, hogy ne vegyék fel, mégis felvették, pedig ő már nem is akarta? Nem értem a gondolkodását. Deja vu. Barátnőm is ezt a mondatot írta, mikor elküldtem neki a hosszú szívbe maró szöveget amit Ő írt. Megírom neki, hogy gratulálok, aztán lelépek face-ről. Ha csak rágondolok, azok a sorok kúsznak a szemem elé.
Ha neked így jó hát legyen. Soha nem mentem oda senkihez bocsánatot kérni.
Utálom ha az emberek rám másznak az öleléshiányukkal..
Igen... Az eszébe sem jut, hogy nem ölelés hiányom van, hanem én úgy fejezem ki egyes érzéseimet, hogy megölelek másokat. De ha neki így jó, hát legyen, igaz? Akkor így nekem is tökéletes.
Egy ilyen ember nem kell az életembe.
Amint kigondolom, már tudom, hogy nem igaz. De eldöntöttem. Kiűzöm az érzelmeket a szívemből és csak az agyamra fogok koncentrálni. Az agyam szerint ő nem érdemli meg, hogy ilyeneket érezzek iránta. Még ha a szívem heves ellentmondásba is van ezzel a gondolattal, ez akkor is így lesz. Mert ez a logikus döntés. Mostmár nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak.
Vele kapcsolatban nem.